Kategória: Farkas István

Az út menti bokrok között botladozom,
tövisek karcolják a bőröm,
összeszorított fogam közt véres könnyeim
íze égeti szikkadt nyelvem.
Tüdőm sípol, büdös levegőt szív,
szemem nem látja a napfényt,
eső nem mossa arcom.

Ajándékot követeltem tőled,
s nem akartam, amit kaptam.
Jónásként elbujdostam,
de nem hajóra szálltam, s most
nem jön a cethal, mely lenyel,
majd végül partra köp.
Csak vánszorgok itt
valahol az út mellett.

Tudom, hogy most is figyelsz rám,
és megveted bolond büszkeségem,
amely bajba sodort engem,
de hidd el, megbánás és
alázat is van bennem.

És hiszem, hogy egyszer az én sóhajom
hívja a földre az angyalokat,
hiszem, hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat,
hiszem, hogy egyetlen leheletem vihart támaszt,
és szemem kék színű lesz az ég,
melyen át megláthatlak végre,
s akkor megmutatod nekem az utat.

Mutasd, Uram, oltárod, hadd tegyem rá a szívem.

Forrás: Lélektől lélekig