https://verskucko.com

Kategória: Füst Milán

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán – A kalandor

    A semmittevés lován,
    A semmittevés lován,
    Ő üget az úton szaporán.
    Minden köve egy év.
    Szívének húnyó, bús heve
    Még néha lobban s egy barát neve
    Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

    Nem tudja ő, hogy merre tart
    S nem emlékezik: – mit akart
    S nem kérdi többé, hol pihen…
    Néz felhőt, lombot és kiken
    Egy hűsebb élet fénye ott világol:
    A téli csúcsok felé néz a vándor…

    És óhajtana lenni téli hó,
    Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
    És mindaz: mi e földi lét fele, –
    Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
    Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
    S vidáman múlik el s nem éri vád
    Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

    Az úton mendegél és egyre jobban
    – Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
    Ha nem üldözné többé vér szaga…
    Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
    S ha ő volna az örök éjszaka:
    Az emberszívekben tanyázna…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A teli hold …

    A teli hold
    Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
    Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
    Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
    S a fénymezőn, mely ablakodra süt
    Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

    A teli hold
    Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
    Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
    Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
    Most boldog az, ki végtelent szeret!
    … Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
    Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
    Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
    Sugár-bokrétát nyújt feléd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A nő dícsérete

    Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
    Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
    Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
    S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
    S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
    S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
    Ki téged szeret!!

    S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
    Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
    Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
    S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed…
    Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
    S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
    Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül…

    Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
    Im könnybe lábadt bús szemem amíg dícsérlek!!!

    Forrás: Versek mindenkinek

    füst milán, a nő dícsérete, női test, érzékiség, szerelem, rajongás, magyar modernség

  • Füst Milán

    (1888. július 17., Budapest – 1967. július 26., Budapest)
    Foglalkozás: költő, író, drámaíró, esszéista
    Anyja: Jakab Regina
    Múzsája: több női alak is hatott rá, de életében nem volt egyetlen meghatározó „Török Sophie-típusú” múzsa; műveiben gyakran inkább a hiány, a keresés és a távolság inspirálta

    Füst Milán a magyar modernség egyik legmagányosabb és legmélyebb gondolkodói közé tartozik. Költészetében az emberi szenvedés, a bizonytalanság, a bűntudat és az istenkeresés együtt jelennek meg, erős biblikus hanggal és különös szimbolikával.
    Zárkózott, visszavonult alkotó volt, aki egész életén át az emberi lélek árnyékos oldalát kutatta; világképe komor, mégis mélységesen emberi.
    Írásai egyszerre könyörgések, vádiratok és önvallomások — a magány nagy krónikájának lapjai.

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Részeg éjszaka

    A szél lengeti széleid,
    Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
    Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…

    Súlyos teher e földi lét nekem.
    Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
    De nem lehet, aludni nem tudok.
    S a lelkem gőgjén nem változtatok.

    Oh némely ember alszik zsákokon,
    Befal, ledől s horkolván sose lát
    Bozontos mellű éjszakát.

    Mint tófenéken furcsa limlomok
    S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
    Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
    Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
    Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
    Bandzsít, kancsal, kopasz görög.

    S egy katona megy ott, a lábait veti,
    A bátorságát mind mellén viszi
    S az árokparton ördög ráncigál zsidót
    S egy sékelt ad neki.

    Oh nagypénteki részegek, dicsők,
    Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
    Nem kellenek már néktek s földi fények,
    Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.

    Oh elhamvadni volna jó
    És feltámadni megint részegen…
    Részeg király volnék egy nagy hegyen.

    E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
    S az özvegyasszony dolga jó legyen,
    S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.

    Oh elhamvadni volna jó,
    Buzgón álomba kezdeni…
    E részeg éjszakán hadd jósolok:
    Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
    E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
    Az inség itt a törvény, sírjatok,
    Mert sírni kell ám nektek mindezen,
    Hogy nincs termésetek e földeken,
    S ha néha van, – elönti öt folyó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Egy hellenista arab költő búcsúverse

    Ó én völgyem, hegyem,
    S ó én szép, barna feleségem,
    S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
    S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
    S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –

    Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
    S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
    S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
    Mert néma lettem, mint a föld,
    S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
    S csontjaim porát a szél összeakavarja.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia