https://verskucko.com

Kategória: Füst Milán

  • Füst Milán: Egy magános lovas

    Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
    Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
    Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.

    Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
    Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
    Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,

    Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
    Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
    S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
    S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
    Nem tudja, nem felel…
    S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
    Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

    Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
    Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
    Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
    És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
    Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Füst Milán: Az igaz bíróhoz!

    Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, – mint a nap,
    S hisznek-e benned, vagy sem, szidnak-e, szeretnek-e, – nem bánod!
    És látják-e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek:
    Te csak derűsen mosolyogsz s elrévedve osztasz
    S két jó kezed osztva mozog, mint a szorgalmas magvetőé,
    Kit bárgyú szomszédja gennyes ajakakkal hiába szidalmaz:

    Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! Hatalmas nemtő!
    Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor
    Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! – Jóság
    És okosság: tebenned egyesűlvén vannak!
    S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé,
    De önérzettel, – mert fennhangon szóljon a hívő:

    Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat!
    Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom
    Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre…
    …Én az életet már láttam, nem félek és nem várok s ki megszólít, megvetem…
    De szilárdan s szépen állani akarok s élni, mint az elfáradt oszloptartó leányok,
    Szeretni, kit eddig megláttam, derék ha volt és menni mind-előre daccal
    S meghalni azután, – meglátni végül is a fényt, mint aki eltévedt
    És sokáig botorkált egy vak alagútban, a sötétben,
    S feljutott végül a napfényre,
    Gyönyörüszép hajnalidőben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az elhagyott vadász

    A szellem: Erre repült a fiam
    s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.
    Ezért lakolsz.
    (Ezeregy éj.)

    Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
    S lélek a ringó nádakon hintáztam,
    S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
    Történhetett vélem e nagy baleset.

    Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
    S ha esni kezd, a szívem felderűl,
    Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
    Hogy’ esik az eső!
    Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
    Mennek a vadászok a hideg erdőbe.

    Kotyog a csizma és kopog a kő,
    Sárgúl odafenn az erdő teteje!
    Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
    Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
    Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…

    …Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
    Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
    Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom
    Megborzongok s ijedten, mint az őrült
    Körülfutok három-négyszer a szobában.

    Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
    Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
    Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
    Tűrök és várom: a felleg
    Egyszer csak meghasad s az üdvösség
    Sárga tüze az elhagyott vadásznak
    Szivére sugárzik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Álom előtt

    Ez a szív már régen és örökre elárvult
    De a gondolat bátor s odafönt

    Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld,
    Mígnem elaltat, elringat a csönd

    S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt
    Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt

    S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek:
    Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek;

    Hűs szél indul eközben s nyílt éjre kibomlik az alkony
    S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm

    S a kövér árnyak közelembe húzódnak, mielőtt elalszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: A szőlőműves

    Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
    S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
    Alant sötétül a kékség s a dús domboldalt beborítja,
    Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
    Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…

    S tiszta éjjelen, mélyen a hold alatt repül
    És fénylő, gyors felhőket űz az őszi szél…
    …Csak épp megnézi még hegyét, kicsit még jár körül
    S aztán búcsúzik ő is, ki a súlyos fürtöt óvta: ím’, hogy itt a tél,
    A szótlan szőlőműves is pihenni tér.

    Jön, leballag a hegyről s hol borpincék nehéz szaga terjed,
    Puttonyát s számos szerszámait hűs kamarába teszi vissza…
    S míg felenged a tél s a hordók kotyogó bora erjed,
    Vidáman heverész és derűs kedvvel borocskáit issza
    S tiszta bölcsességnek örül, amíg kívül hull a hó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Szerelmes levél

    A légen át szerelmesen,
    Veled ölelkezem,
    Szemem a messzeséget issza,
    Szájamat megmérgezem,
    Az arcomat elrombolom,
    Hogy aki lát, vagy hallja szóm,
    Hőköljön vissza,
    A tüzemet eltitkolom,
    S a sötét alkonyatba’ két karom
    Kitárom részegen eléd –
    Kitárom részegen!
    S a légen át egy dallamot,
    Egy édes dalt küldök feléd,

    A halálomról szól e dal.
    S hogy most meghalnék szívesen…
    Oh édes halál jöjj, ó, telt pohár!
    Nem bánlak én ma már!
    A sírba is majd két kezemmel
    Csordúltig megtelt szívemet viszem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Füst Milán

  • Füst Milán: A holdhoz

    Rongy-alak – szalad a hold után.
    Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
    Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
    Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
    Hisz égi országutadon te vagy az úr
    S néked népes az éjszaka.

    Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
    Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
    Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
    Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –

    S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
    Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
    Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
    Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
    Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
    S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
    Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
    Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
    Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
    De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

    Forrás: Lélektől lélekig