Olyan szép, olyan egyszerű,
Olyan áttetszően tiszta,
Szemében ott a létezés
Megfejthetetlen titka.
Most nem tudom, hogy mit tegyek,
Csak állok, mint egy bálvány,
Mert félek, hogyha mozdulnék,
Eltűnne, s nem találnám.
És siratnám, mert elveszett,
Míg élek… ezt a percet,
De adtál nekem szavakat,
Hogy én is szárnyra keljek!
Hogy elrepülhessek veled,
(Mert létezik varázslat!)
S te visszajössz, mert elhiszed,
– Hogy én is visszavárlak!
Forrás: Lélektől lélekig
A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
– És gyúrok olyan hógolyót Neked! –
– És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
– Így simogatlak utoljára meg…
Forrás: Lélektől lélekig
Aludni kéne
Ahogyan régen.
Lehajtott fejjel,
Anyám ölében.
Kelni a Nappal,
Vidám tavasszal.
Szállni fecskékkel, darazsakkal.
Gurulni domboldalról völgybe,
Pörögni, forogni körbe-körbe.
-Utána újra!
Még egyszer,..százszor!
Nyakláncot fonni
Fűből, virágból.
-Elvinni neki!
Hazatalálni!
-Minden ölelést meghálálni!
Forrás: Szeretem a verseket
Máglyát rakott a hajnal fenn az égen,
S a halványuló csillagok alatt,
Az éjszaka úgy elhamvadt, elégett,
Mint faparázs, ha széltől lángra kap.
És én is, ahogy hazafelé mentem,
Magamra vettem fényét, melegét,
Mert tudtam, akkor ott abban a percben,
Van esélyem újjászületni még!
Forrás: Lélektől lélekig
Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…
Forrás: Lélektől lélekig
Vonatok jönnek lázas ég alatt.
Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
Sovány keze a láthatárba túr,
Karján vöröslő átvágott erek.
Vagontetőkön vándormadarak
Pihegnek, rongyos tollaik között.
Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
Előlük minden messze költözött.
Párát lehelnek mocskos ablakok,
Tűnődve néz a készenléti fény.
A büfékocsi lágyan imbolyog,
Asztalra dől a hallgatag remény.
Poharában még néhány csepp ital,
Nyitott szemében minden ködbe vész.
Szíve a sínek ritmusára jár,
Átutazik csak. – Ennyi az egész.
Cipőjét húzza a most ébredő,
Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
– És megyünk tovább menetrend szerint,
Vonatokkal a lázas ég alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
t
Mosoly-álarc
Pihenj kicsit!
Fiókodat kulcsra zárom!
Kigöngyölöm,
Kiterítem,
Lepedőbe csavart álmom.
Gyere, ..nézd meg!
Milyen szép volt
Valamikor, ..most is, ..nagyon!
Megcsókolom,
– Hátha ébred!
Azután majd neked adom!
Forrás: Lélektől lélekig
Engem így kell, hogy láss Kicsim!
Erősnek és szabadnak.
Ha rám gondolsz egy hajnalon,
Mikor csak egymagad vagy.
Mikor kevés az éjszaka,
Sötétebb kell, a mélység!
Akkor majd kapaszkodj belém,
Bejárjuk minden részét.
Ha elcsüggednél, ott leszek!
Nem hagylak összetörten!
Ha vinnék gyengéd álmaid,
Patkányok emberbőrben.
– Ne félj, hisz látod, itt vagyok!
Szememben száz halál van.
A világ minden Istenét,
Magamra tetováltam.
Forrás: Lélektől lélekig
A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!
Forrás: Lélektől lélekig
A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog!
– Most megindulnak benne a dalok!
Már sírja lágyan viasz-könnyeit,
Padlóra hulló bús akkordjait,
Hűs szellő kapja fel s viszi tovább,
E sosem hallott szép melódiát.
És kirepül kéményen ablakon,
A Napba néz és tántorog vakon.
Majd összegörnyed, földre hull, zihál,
Kis törött szárnyú énekesmadár.
De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
– És feltámad… – és többé nem adom!
Forrás: Lélektől lélekig
