Mentünk, s te vittél kézen fogva engem.
Lehunyt szemeim mögött a világ
életre kelt, és újra része lettem,
ahogy a kövek, ahogyan a fák.
Jártunk a kidőlt pléhkrisztusok között,
s a félhomályban sírt egy kisgyerek.
Felemeltem, hogy magamhoz öleljem.
– Ő rám nézett. És látod? – Már nevet!
Nem tudtam volna nélküled megtenni,
feküdtem volna romjaim alatt,
a térdre esett sorompók tövében,
ahová nem jön semmilyen vonat.
S hogy elfogadni, s elengedni is kell,
tőled tanultam, köszönöm Neked!
Most hazaküldöm ólomkatonáim,
a harcnak vége! Isten veletek!
Forrás: Lélektől lélekig
