A kútba néztem és semmit se láttam:
én rég tudom, hogy semmi sincs a mélyben.
A vízbe ugrott egyszer egy bolond,
a kútban akkor levegő se volt.
És mégis milyen szédítő a káva
a vágyon túl és innen a veszélyen.
Lenn zöldszegélyű holdkaréj remeg,
hintálnak rajta pókok és legyek.
Az ember fél és ittmarad maga
és mintha csobbanást is hallana;
jól megfogózik fenn a meredélyen,
s lopva lehajlik mélyen, mélyen, mélyen.
1961
Poros szelekkel érkező
tíz-lábú kőbogár
ki könnyű voltál egymagad
most rám-súlyosodtál
szétnézek nincs tovább utam
csak kiabálhatok
bálványok dőlnek mi marad
felnézek te vagy ott
a tökély pillanata vagy
ez az forró a jég
leteszem újra a fejem
jöhet valami még
jöhet körülcsavar a por
bontják a csontjaim
nézik nézik az éhezők
hogy széjjeloszt a kín
néhány köröm egy hajcsomó
takarj amíg lehet
rád hallgatnak a bokrok is
a lárvák a legyek
téged a hiéna se les
ha elmenj ha maradj
mögéd feszül a sivatag
aki egyszeri vagy
1966
Tőled az utak négyfelé vezetnek
magamba-mélyre és a szűk hazába
tengerek görbe hátának s a fellegeknek
nincs veszélytelen rakpartja a földnek
kutak áradnak szétporlad a káva
lepkék és teherautók összetörnek
vakítanak a zsúfolt rézhegyek
nyarat fordít a csontokon a pára
te vagy a forgás bárhonnan nézzelek
a nap észrevétlen fordulása
keresztúton az útjel és
kövek alatt a láva
négybevágott almában az egybekívánkozás
az utasnak az utolsó pogácsa
a sorompótlan világgáfutás
éjjelenként a csöndbe nappal a vágyba
sörényrázás a horizonton
visszatérés hiába
mert por szállong a városok felől
most már mindenütt ahol a szél jár
és azért és mégis
forgok maradék sejtjeimmel
az ismeretlen középpont felé
ahol te vagy az égtáj.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt mondom mégis: ne reszkessetek
ha tört üvegre jégeső pereg
feszes vigyázban áll a fátlan út
a tűzfalon sírás-sziréna búg
és csattogva keringő csillagok
lenyírják a pelyhedző holnapot;
ha mellbevág az undok őserő
hogy álmotokban egy a férfi-nő
s reggel dühödten cserbehagy a szó
s már nem tudtok csak bólogatni: jó;
ha köldöknézve vártok egy csodát
lassan konyulva, mint a fűzfaág,
s a verejték, a kegyetlen biró
rátok két percnyi vezeklést kiró
s az egész, érthetelen gombolyag
a nyak tövén megülve fojtogat
míg elfelejtitek: mi volt a cél
mit ér a csend s a lázadás mit ér
s hogy egytestvér a mély és a magas
és lámpást is himbál a lámpavas;
ha látjátok a bűnös kezdetet
a napvilágnál ne reszkessetek
míg tíz ujjával érint a halál –
Hiszen az ember mindig talpraáll.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.
Forrás: Lélektől lélekig
szerelem, elmúlás, hiány
Aki folyton csak vár
holdtöltére tengerdagályra
tüskés sokszöggel dobja szembe
a dolgok megváltozott optikája
a bőre megkettőzve él
minden felület sokszoroz
torzító gépből szól a hang
mindenki mellőle oroz
kolduskirályné szól a hang
derekán kattog az idő
a látomások kilyukadnak
mint a beteg tüdő
ujjhegyén ülnek a szavak
rendjükkel bástyázná magát
az ágas körfal omlatag
s a réseken nagynéha lát
madárcsapásnyi jósjelet
lassan lengő pilléreket
szentjános szemű éjszakát
Forrás: Lélektől lélekig
Ne gondolj a halálra.
Bármikor életben maradhatsz.
Késő latin mondás
A megtörtént és a megálmodott.
Az ütközés. Néhányszor. Nem elégszer.
Ahogy a kettő között átlobog
a metafizikai kényszer.
Ahogy kettejük között átlobog,
hogy volt választás, de nem volt elektor.
A megtörtént és a megálmodott
metszéspontjában térdel a gyerekkor.
Forrás: Lélektől lélekig
A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott
nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog
hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok
Forrás: Lélektől lélekig
Kijönni minden kőtoronyból
megérezni az omlást
földre szorított füllel tudni
évtizedes bolyongást
mint földrengést az indiánok
szigetlakók a tájfunt
gyökér jósolja így a tűzvészt
mely a fatörzsön átfut
végigrohan a szél a parton
a szél a láthatatlan
a kapitánynak tatvitorla
bőg fenn a szélviharban
mert jel s jelzett feszülni vágyik
mint vad ha utolérték
de kijönni a kőtoronyból
csak ez lehet a mérték
Forrás: Lélektől lélekig
Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksima vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak
Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek
Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát
Forrás: Lélektől lélekig
