https://verskucko.com

Kategória: Hervay Gizella

  • Hervay Gizella: Álljanak egyszer szégyen nélkül…

    Álljanak egyszer szégyen nélkül
    a versben itt a világ elé
    a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
    a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
    amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
    a megnyomorított testűek,
    az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
    a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
    a megnyomorított lelkűek,
    akik a szorongást a szüleiktől,
    vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
    vagy a történelemtől örökölték,
    álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
    akiket a születésükben,
    vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
    megcsonkított a történelem,
    vagy a szüleik, vagy a háború,
    vagy a társadalom,
    ne szégyenkezzenek,
    mert csak akit így megalázott a háború,
    a gyermekkor, vagy a társadalom,
    csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
    csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
    csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
    csak mi értjük a végső dolgokat,
    akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
    (a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
    csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
    ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
    mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
    (s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
    hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
    az egész emberiség életét,
    s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
    az emberiség reményét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay GizellaA MONDAT FOLYTATÁSA

    Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.

    Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.

    Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

    Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben…

    Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon….

  • Hervay Gizella: LEVÉL HELYETT

    Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük. Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj… De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

  • Hervay Gizella: Álljanak egyszer szégyen nélkül…

    Álljanak egyszer szégyen nélkül
    a versben itt a világ elé
    a szerelemtől kétségbeesett és eltorzult arcúak,
    a megnyomorítottak, akiknek annyi öröm se jutott,
    amennyi egy egészséges lélegzetvételhez elég,
    a megnyomorított testűek,
    az éhezéstől fejletlen méhű asszonyok,
    a túlérzékenyek, akiket minden közömbös tekintet megaláz,
    a megnyomorított lelkűek,
    akik a szorongást a szüleiktől,
    vagy az emberiségtől, vagy a háborútól,
    vagy a történelemtől örökölték,
    álljanak itt és ne szégyenkezzenek,
    akiket a születésükben,
    vagy serdülőkorukban, vagy gyermekségükben
    megcsonkított a történelem,
    vagy a szüleik, vagy a háború,
    vagy a társadalom,
    ne szégyenkezzenek,
    mert csak akit így megalázott a háború,
    a gyermekkor, vagy a társadalom,
    csak az állhat szégyen nélkül itt a versben,
    csak az tudja, mit jelent egy lélegzetvételnyi öröm,
    csak az tudja, milyen halál-mély az élet,
    csak mi értjük a végső dolgokat,
    akik a sejtjeinkben, az idegeinkben, a fájdalmainkban hordjuk a történelmet
    (a múlt úgy terjed az időben visszafelé, mint a rák),
    csak mi tudjuk olyan bizonyossággal a jövőt,
    ahogy a földet tudjuk a talpunk alatt a 34-ik emeleten is,
    mert elpusztulnánk az emberiség reménye nélkül
    (s az emberiség reménye nélkül elpusztulnak a közömbösek),
    hogy el ne pusztuljunk, magunkba szívtuk
    az egész emberiség életét,
    s szívünkben, tüdőnkben, agysejtjeinkben hordjuk
    az emberiség reményét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Hazatérés

    mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
    máshová nem mehetsz
    csak ahol életre kelnek újra
    a holt diófák kopár dombok hegyek
    ahol másokért indulhatsz újra
    ahol közösség a szerelem
    az árvák elfulladó hangját
    vak kutak közt nem felejtheted
    csak azzal élhetsz aki utadon járt
    aki ugyanúgy összerándul veled
    egy elhagyatott sóhajtásért
    akinek nem vigasz a szerelem
    de közös munka a konok csönd ellen
    amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
    azt a kenyeret kettétörtük
    amivel a szegénység megünnepelt
    azt a szőlőt együtt ettük
    amivel a szükség megkínált
    nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
    a szerelem is rádkiált
    azokért élj akik küldtek
    azzal aki értük él
    terítse mindnyájunkra
    Mária-kendőjét az ég

    én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
    aki felnőttként felnevelt
    aki társam lehet a gondban
    virrasztásban nemcsak ünnepen
    aki rákérdez a gondra örömre
    hogy megosszuk ami közös
    aki megtart tisztának hűnek
    ember az emberek között

    én csak a te utadon járhatok
    megfagyott iszapban szélben fák között
    napraforgók hadirendjében
    kiinni a szerelmes folyót
    szívünkön át az égre terelni
    a gyalogúton mezítláb menni
    virágok vére szívünkön áramlik át
    veled lehetek csak páros madár

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta…

    Aki az asztalt kigondolta,
    nemcsak enni akart rajta.

    Nagyon hontalan lehetett,
    egész világnak terített.

    Nem jutott tányér térdire,
    könyökölt hát a semmibe.

    S ahogy a semmibe könyökölt,
    eszébe jutott egy fatönk.

    Gondolatban rákönyökölt,
    alátámasztotta a tönk.

    Megtámasztotta életét,
    teli tányért s asztalt remélt.

    Asztalt, terített szavakat:
    “Ülj le, érezd otthon magad!”

    Egy deszkalap, valami láb,
    ácsolt magának hazát.

    Aki az asztalt kieszelte,
    a világot köré ültette.

    Nagyon messzire láthatott:
    asztalainkra ráhajolt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Nosztalgia

    Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
    nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
    majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
    és visszaköszön mindenki, aki leszáll;

    egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
    csak tudják: ott vagyunk,
    nem kell szégyellnem a kezem,
    hogy kifordítva ölembe hull;

    egy nap hazamegyünk,
    hazavisz mindenkit a fájdalom,
    szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
    torkunkban az ismerős víz íze;

    egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
    és egy krumpliföldön előrebukunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

    Veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének,
    hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek.

    Én nem leszek boldogabb,
    ha elmondom, amit mondani kell,
    de boldogtalan vagyok,
    ha nem mondhatom el.

    Hallod vagy nem hallod,
    mindenképp hozzád beszélek,
    veled vagy nélküled,
    végülis megszületik az ének.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Hervay Gizella: mert fuldoklásunk szenzáció

    mert fuldoklásunk szenzáció
    s verseinket mint napi pletykát
    viszik világvárosokon át
    hát belefúrjuk magunk a földbe
    röggé virágzunk csonttá fehérlünk
    műanyagkoszorús gyászvitézek
    szájába nem adunk dumát
    harangok lelke nem malaszt
    nem harisnyakötő tucatáru
    fejünk a földgolyó maga
    nem nyálazzák be tengerünket
    kétéltű luxusutazók
    rácsok mögött méltósággal
    járunk ha kell káromkodunk
    de nem árverezzük el a világot
    bőrkabátosokkal nem alkuszunk
    virágok kelyhébe nem köpünk
    nem súgjuk be halottainkat

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben