Egy árny kószál a parkban őszi estén,
szánd meg s imádkozz érte, jó keresztény,
az égbe tört és pórul járt szegény.
Most vánszorog, jár körbe-körbe némán,
nagy homlokán és kiégett szemén árny,
nincs nála nyomorúbb e földtekén.
Mégis, ti, kiknek a menny megígérve,
ti jámborok, reám figyeljetek:
hős és nemes e szánandó beteg!
A gondolatcsaták közt folyt ki vére,
s bár mennyetekre nem váltott jogot,
e földre onnan egy kis fényt lopott.
Forrás: Lélektől lélekig
A kert ölén sötétlik, mint a bánat
az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
az angelusztól megcsendül a táj,
a jázminoknak dús illata fáj,
porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
elmélázgat az áloélevélen,
melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
szirmát is bontja, illatát is ontja
jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét gödör, mély, szűk koporsó,
Feltörtem gyönge záradat,
Fonaladat, ó, életorsó,
Tovább szövi e virradat.
Szívem, mely holt vizét a vérnek
Hiába várta, lám, dobog,
Feszítik álmok és remények,
Igazságok és mámorok!
Lábam, mely megrogyott a harcban,
A holt sziklából ím kilép,
Szemem, amely lezárult lassan,
Köszönti e világ színét.
Ó, mily csodákra bukkanok ma,
Ujjam tapint, ajkam beszél,
Mily szédítő sorsomnak sodra,
Az élet ó, be nagy, be mély!
Világtenger színén hajósok
Vagyunk mi, boldog emberek,
Miénk a holnap, mit a sors hoz,
Mindennap új remény dereng!
Csodák előtt ti vakon álltok,
Nem ráz meg boldog félelem,
Hogy láttok, éltek egy világot,
Mely újra pirkad most nekem!
Ittas szemekkel nézzetek föl
S csókoljátok meg a rögöt!
Íme: ez itt csak földi börtön
S az élet végtelen, örök!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
– Ó, kékszalagos majális-emlékem –
Megint elkezdjük az örök talányt?
„Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó, erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?
Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyről álmodsz majd egy élet alatt?
Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.
A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.
Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…
Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!
Forrás: Szeretem a verseket
Nekem te nem vagy messze, égi bálvány,
Siketen, zordon trónoló Nagyúr,
Előtted állok én kifosztva, árván
És boldogan, ha ég viharja gyúl.
A földiek nekem nem ártanak már
S az égiek testvéreim nekem,
Viharodnak palástját áldva add rám
S villámodat érezzem szivemen!
Ó, gyújts ki engem, mint szent jegenyédet,
Hogy égve égjek s a mély éjszakát
Mint áldozati láng ragyogjam át.
Mert égve égni: ez a földi élet
S beléd hamvadni boldog epedőn,
Mint kísértet hajnalkor temetőn.
Forrás: Vers mindenkinek
Kulcsszavak:
A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.
Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.
Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.
Forrás: Lélektől lélekig**
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott,
Olyan kedves, kámzsás barátok
A barna árnyékok nekem,
A messze menteket idézik,
A múlt szelíden iderémlik
És földereng az életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétkék selymét
Az égi sátor
Kitárja – s csönd lesz
A végtelenség.
A messze élet
Itt zeng szívemben
S e zene békén
Az égre réved…
Ti régi esték,
Ti messzi vágyak:
Ma minden álom
És minden emlék.
Ma csillagokra
Néz már a vándor
Nyugodt, örök, bús,
Tenger rokonra…
Zenélj szelíden
Szent tavasz este
S mint a virágok,
Mély végtelenbe
Nyílj ki ma szívem!
Forrás: Lélektől lélekig
Nagyérdemű közönség! – Szép hölgyek, jó urak, tessék, tessék! – Panorámában látható minden nevezetesség. – A világ minden szépsége és csodája – és minden szépség és csoda koronája: – a női nemnek varázsa és bűbája! – Itt szunnyadnak az álmok és a vágyak, – melyek táncba vitték egykor a bokákat, – ezer évnek ritmusa itt szunnyad, – várva jeladását valami mágusnak. – Itt alszik, mint boldog Csipkerózsa, – sok mindenféle muzsika és nóta, – itt megfagyott a táncnak üteme – és várja, hogy fölengessze a zene. – Itt alszik Judit, akinek haláltánca – megváltást hozott egykor hazájára, – itt alszik Salome hercegkisasszony, – itt alszik a királyi Aida, – itt alszik Mona Lisa, – itt alszik a szelíd Mária Antónia, – itt alszik a szilaj Carmencita, – az édesbús Vecsera Mária – és a tűzről pattant Dobó Katica – és a diadalmas Cinka Panna. – De íme, itt az éjszaka, – valami rejtelmes muzsika szavára, – úgy érzem, álomba ringatózom – s ők akik nem élnek, – mintha varázsütésre ébrednének. – A régi táncok lelke feltámad, – a régi gyönyörűség és régi bánat – felcsendül lelkünkben – és felpezsdül tagjainkban. – Szép hölgyek, jó urak, – már mozdul is e sok bűvös alak, – a mester hadd pihenjen, – a tánc induljon és a zene zengjen!
Forrás: Lélektől lélekig
