Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka, vagy
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok-titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk… és sérülékenyek…
Forrás: Lélektől lélekig
Ez már a másik ősz… a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa? Elmúltak… mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat…
Fázós köd fekszik a tájon…
Vágyom utánad…
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod… Az élet így is, úgy is…
Ki ne mondd…!
Csak szép legyen az út,
és mind bolond,
aki előre kesereg
s azt várja, mikor jön a förgeteg…
mely végleg elsodor…
Most kimondom: temet.
Múlttá tesz minden küzdést, életet.
Megyünk… Megyünk a közös cél felé,
virágok, hantok, koszorúk közé…
Addig talán még lesz néhány tavasz
másnak… s nekünk is, majdnem az.
Ezer göröngyben
botlik meg a láb,
de a kék madár dalol valahol…
Te hallod még?
„– Tovább! Tovább!”
Remény? Hát persze:
Mindig van remény,
míg tart az út,
pedig végül mindenki odajut…
tudjuk, hogy nem számít hova
visz el a szentmihály-lova…
csak míg a saját lábunkon megyünk,
addig fontos: „hogyan?”.
Botladozunk és vándorlunk tovább
egy kicsit sírva, kicsit boldogan…
Forrás: Lélektől lélekig
A fák alatt, közel a házhoz
így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
te vagy a sóm, a kenyerem.
Hűs hajnalom, munkás napom,
hazavezérlő csillagom,
tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma,
de ő… a tavasz mámora!
Forrás: Lélektől lélekig
…Hogy nem születtem nagy fenyőnek,
nem nyújtok sárguló kalászt,
hogy friss gyümölccsel nem lepem meg
a szomjan ballagó vadászt:
ki bűnös érte?
…Hogy nem lettem oltárra rózsa,
sem árnyaslombú, bölcs dió,
hogy méz belőlem nem fakadhat,
termésem senkinek se jó:
ki bűnös érte?
…Hogy árok partján nőtt a száram,
szívemhez járt út nem vezet,
ki simogatna, szánva-szánna,
megszúrom, jaj, a lágy kezet:
ki bűnös érte?
…Hát nézd meg jól e szent bogáncsot,
s taposd el tüskés ágait!
Gyűlölhet ő, vagy tán szerethet:
csak szúrni tudja karjaid!
…Ki bűnös érte?
Forrás: Lélektől lélekig
Távoli fények
Lobogó lánggal égnek.
Távoli égen
Lefut egy csillag
– hulló csillag –
Úgy mint régen…
Te sose félts, tudd meg:
Minekünk ezer életünk van,
Itt ezer szív egyszerre dobban,
S az öklök kérges erdeje
Markolja fegyverét:
Lesújt vele,
Hát sose félts!… és sose sírj…
Hidd el, hogy ezer életünk van,
S ha vérünk egyszer tán kibuggyan,
Dús fű terem belőle és virág.
És nő bozót és a bozótban fegyver,
S megvédünk minden talpalatnyi földet
Puskával, késsel, ha kell puszta testtel.
Hát sose sírj… és sose félj…
Forrás: Lélektől lélekig
Dalolj rigó!
Ha úgy érzed, nehéz az életed,
mert senki nem hallgatja éneked,
meghalt a vágy, kihűlt a szerelem,
akkor gondolj rám és dalolj nekem!
Füledbe súgom halkan: élni jó…
Dalolj rigó… dalolj nekem rigó…!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szólj! Ne sírj!
Az álmok,
a gondolatok úgyis megmaradnak.
Nem tartozol senkinek… senkihez.
Adósa nem vagy másnak,
csak magadnak.
Forrás: Lélektől lélekig
A dombtetőn a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga…
Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
Most mintha azt zúgnák szélben:
Forrás: Lélektől lélekig
Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély …
és dermedő minden tavaszra váró
gondolat.
De hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt
és az ágak között
bimbózik a remény.
Forrás: Lélektől lélekig
