nagy riadalom támad
az árnyékok hivatalában
ha tudomásukra jut
hogy van aki még mindig
nem ijed meg a
tulajdon árnyékától
összedugják a fejüket
és egyhangúlag
megvonják a gyanúsított
tulajdon árnyékát
majd idő teltével
kettőzött árnyékkal
látják el
kezdetét veszi a szorongás
mely lassacskán
rettegéssé fajul
még a tulajdon árnyékomat
is követik
motyogja a boldogtalan
sejtve-sejtvén
hogy a sajátjának vélt
árnyéka sem az övé
Forrás: Lélektől lélekig
A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből: föl-le-föl
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán; még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság; fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlodó,
kivilágított emeletek;
egy madár riadt röpte,
egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal: a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.
Forrás: Lélektől lélekig
egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra
1984
Forrás: Lélektől lélekig
hasonlatosak vagyunk
azokhoz a katonákhoz
akiket megfelelő
időközönként példás
magatartásukért
előléptetnek
dekorálnak s úgy
vonulnak nyugállományba
kiérdemelt vagy
kitérdepelt sarzsival
ezüst vagy éppen arany
sújtással ékítve anélkül
hogy valaha is puskaport
szagoltak volna
pedig micsoda háborúk
dúlnak bennünk
Forrás: Lélektől lélekig
Két öreg anyóka, talpig feketébe,
Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.
Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.
Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
Olyan szófogadó drága jó legény volt.
Olyan szófogadó drága jó leány volt.
Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
Már az unokám is legényszámba menne.
Már az unokám is férjhez készülődne.
Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.
Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.
Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
Mikor ad igazat egyiknek a másik.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
mohát kapargat
benne a szarvas.
Mohát kapargat,
kérget reszelget.
Szimatol, szaglász,
cimpája reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
csöndje hatalmas;
kujtorog benne,
éhes a farkas.
Éhes a farkas,
éhében vesz meg.
Szimatol, szaglász,
horpasza reszket:
ura a két fül
minden kis nesznek.
Hallgat az erdő,
kajtat a farkas;
kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Hopp, most az ordas
orrát lenyomja,
s fölkapja menten:
rálelt a nyomra!
Szökken a farkas,
megnyúlik teste,
szökken, de éppen
ez lett a veszte.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
ágyúlövésként
hallszik a csendben.
Roppan a hó, s a
száraz ág reccsen,
s már a szarvas sem
kérődzik resten:
ina, mint íjhúr
feszül és pendül,
teste megnyúlik:
futásnak lendül.
Nyelvét kiöltve
lohol a farkas,
messze előtte
inal a szarvas.
Zúzmara, porhó
porzik a fákról,
menti a szarvast
csillogó fátyol.
Horkan a farkas,
nyüszít és prüszköl,
nem lát a hulló,
porzó ezüsttől.
Nyomot vét. Kábán
leül a hóba,
kilóg a nyelve,
lelóg az orra.
Hallgat az erdő,
üvölt a farkas.
Kérődzik csendben
s fülel a szarvas.
Forrás: Lélektől lélekig
Zöld Király és Zöld Királyné,
ha fúj a szél, lovagolnak,
megkergetik, megfuttatják
hol a napot, hol a holdat.
Zöld Király és Zöld Királyné,
ha szélcsönd van, álldogálnak,
nézegetik árnyékát a
két gyönyörű koronának.
Forrás: Lélektől lélekig
megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék
Forrás: Lélektől lélekig
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
Forrás: Szeretem a verseket
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor a megőrzött,
a meglevő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet,
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
