https://verskucko.com

Kategória: Kányádi Sándor

  • Kányádi Sándor: Harmat a csillagon

    Megjártam bár a történelmet,
    konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
    kinek apja hiába magyarázza,
    hogy nem labda a hold,
    konok, ki ha százszor meglakolt,
    százegyedszer is a könyörtelen
    igazat keresem.
    Ez a kenyerem.

    A boldogság tört szárnyú madara
    vergõdik a tenyeremen;
    a boldogság tört szárnyú madarát,
    mely évezredek óta
    röppen fel s hull alá,
    nekem kell fölrepítenem.

    Vergõdtem, vergõdöm magam is,
    – megviseltek a hosszú századok –;
    szétosztom minden örömöm,
    a bánatomon is osztozzatok.

    Ó, szép szavak barokkos balzsama, –
    ne hosszabbítsd a kínjaim!
    A féligazság:
    múló novokain.
    Az egyenes beszéd,
    nekem csak az a szép.

    Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
    Ezért tart engem a társadalom.
    Labda a hold! S ha netán el nem érném,
    harmat leszek, harmat e csillagon,
    hogy fényemtõl is fényesebbnek
    lássák a földet a
    szomszédos égitestek.

    S ha elszólít a Nap,
    nyugodt lélekkel mondják:
    tócsákkal nem szövetkezett,
    liliomok fürödtek benne,
    úgy tünt el, amint érkezett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Kóbor kutya

    Elõbb csak háztól házig verték,
    azután ki a faluból.
    Most két falu között tétován
    hol ide hol oda lohol.

    Bátor kutya volt, eleinte
    még meg-megkapta a botot.
    S nézzétek:
    hogy elgyámoltalanodott!

    A madártól is félrerebben,
    állandó reszketés ina,
    foga is már csak azért van, hogy
    legyen mivel vacognia.

    Szederjes nyelve vizet keres,
    megvesz, ha nem talál.
    Szája két felén undorítón
    vegyül a könny s a nyál.

    Sír. Vonyítana, de azt se mer,
    hátha meghallja valaki. –
    Menti a bõrét céltalanul,
    míg bírják vérzõ lábai.

    Menti a bõrét céltalanul.
    Csak a bõre van, semmi más. –
    Hol késel,
    irgalmas vadász!?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kányádi Sándor: Madáretető

    Cinkék, cinegék, feketerigók,
    megosztom veletek e fél cipót,
    megosztom az én olyan-amilyen
    éneken-szerzett kenyerem.

    Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
    jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
    vendégül látok minden itt maradt,
    velünk telelő madarat.

    Terítve már patyolat abroszom,
    kenyeremet elétek morzsolom.
    Nem várok érte, nem kell félnetek,
    ordas télben ujjongó éneket.

    Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
    akkor zendüljön a ti hangotok,
    hírrel hirdetve, hogy az emberek
    télen se voltak embertelenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kányádi Sándor, erdélyi magyar, Madáretető, jóság, emberség, tél, természet

  • Kányádi Sándor: Tudósítás

    Báránybőgéstől hangos a határ.
    Nyílik az ibolya.
    Tavasz van.
    Különben az utak tele sárral
    s az emberek panasszal.

    Forrás: Lélektől lélekig

    K

  • Kányádi Sándor: Csók a lépcsőházban

    Összerebbentünk ijedten:
    „Jaj, ne, ne, meglátnak”.
    S látod, most eldicsekedem
    az egész világnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Még süt a nap…

    Még süt a nap, még sütöget,
    csak reggelente van hideg,
    csak estelente kéldegél
    újra és újra föl a szél.
    Csak az éjszakák, csak azok
    hűvösek, mint a csillagok.
    Napközben meleg van, meleg.
    Sütkéreznek a verebek.
    Duruzsolnak a darazsak.
    Napfényben fürdik a patak.
    Gúnárok, gácsérok, tojók
    élvezik még az úsztatót.
    De a reggeli hideget
    feledni többé nem lehet,
    sem az esték, sem a sötét
    éjszakák csillag-hűvösét;
    tudják mindezt a levelek,
    s a fáknak búcsút intenek

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Nekem az ég

    nekem az ég régen is kék volt
    ha kék volt
    borúsnak miért mondanám most
    s nagyon szerettem ezt a
    már nem-szeretem várost

    nekem a jó régen is jó volt
    ha jó volt
    miért mondjam utólag rossznak
    csapjak föl én is buzgó
    megkésett panaszosnak?

    nekem a rossz régen is rossz volt
    s mert rossz volt
    hát kiköptem unom a kókadt
    a most-merész a hőssé
    horgadt szókimondókat

    nekem a hit régen is hit volt
    s mert hit volt
    az életet is hittel éltem
    hagyjatok meg hát engem
    ebben a balga hitben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Májusi kétségbeesés

    Mintha szögesdrótot hullatnának
    a láger-álmú sötét felhők:
    szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
    mintha árammal volna töltve,
    s hurkolódik pocsolyás
    utakra, fákra, tetőkre.

    Hol az ég?

    A törpeség mindent beborít,
    s az ember olyan gyámoltalan:
    ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
    akinek útja van.

    Hol az ég?… Hol az ég?…

    Sehol egy résnyi rés,
    egy repedés
    a pacsirtás kedvű messzeség
    felé.

    Úgy sír, sajog az ég,
    hogy a föld is sír belé.

    Sírnak a rügybe hervadt álmok;
    sír az ázott szélben riadtan ringó
    ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
    a parkokban, a tereken
    zokog a szerelem.

    A kegyetlen ég
    fölitta a padokról édes melegét,

    és napok óta
    csak ontja, csak ontja:
    ömlik sűrűn a sziszegő
    szögesdrót-sűrűség.

    Ez lenne hát a májusi áldás,
    az áldott kenyérhozó
    „Ó, irtóztató, irtóztató!”

    Fuldokolnak a pocsolyák,
    fojtogatják a tavak.

    Szennyes kedvében
    folyóvá dagadt
    a patak.

    Sír a sár.

    Állok az ablaknál,
    szemem könnybe lábad,
    szánom a szerelmeseket
    és sajnálom nagyon
    a gyümölcsfákat.

    Forrás: Lélektől lélekig