Kategória: Kányádi Sándor

  • Kányádi Sándor: Jön január

    Porka havak esedeznek,
    sopánkodnak a verebek.
    Jegenyefán ócsárolják
    Januárt a zajgó csókák.

    De Január rá se ránt a
    fákon csárogó csókákra,
    sem a tetőn dideregve
    siránkozó verebekre.

    Azért van a csűrön cserép,
    bújjon alá, aki veréb,
    s a füstölgő kémény mellett,
    aki csóka, melegedhet.

    Jön Január, megy Január,
    kinek-kinek kedvébe jár,
    szánkót csusszant, ródlit lódít,
    gyermekekkel hógolyózik.

    A kucsmáján, lám, mit látok,
    egy korai hóvirágot.
    Sorra sétál minden házat,
    s boldog újévet kívángat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Új esztendő

    Új esztendő, új esztendő,
    nem tud rólad a nagy erdő,
    sem a hó alatt a határ,
    sem a határ fölött szálló
    árva madár.

    Új esztendő, új esztendő,
    nem volt a nyakadban csengő,
    nesztelenül érkeztél meg,
    lábad nyomát nem érezték
    az ösvények.

    Csak a hold, az elmerengő,
    csak a nap, az alvajáró,
    jelezték, hogy újra megjő
    éjfélkor az esedékes
    új esztendő.

    Csak mi vártunk illendően,
    vidám kedvvel, ünneplőben,
    csak a népek vártak téged,
    háromszázhatvanöt napi
    reménységnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Ballag már

    Ballag már az esztendő,
    vissza-visszanézve,
    nyomában az öccse jő,
    vígan fütyörészve.

    Beéri az öreget
    s válláról a terhet
    legényesen leveszi,
    pedig még csak gyermek.

    Lépegetnek szótlanul
    s mikor éjfél eljő,
    férfiasan kezet fog
    Múlttal a Jövendő.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Napsugár-hívogató

    Tavaszutó, nyárelő,
    meggyet érlelő,
    mézillatú napsugár,
    bújj elő!

    Tavaszutó, nyárelő,
    mézet pergető,
    búzasárga napsugár,
    bújj elő!

    Tavaszutó, nyárelő,
    búzát érlelő,
    barna bőrű napsugár,
    bújj elő!

    Tavaszutó, nyárelő,
    bőrünk perzselő,
    júniusi napsugár,
    bújj elő!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Zsörtölődő

    Elegünk van már,
    elegünk.
    Meddig kell még di-
    deregnünk?
    Mondják a kupás-
    cserepet
    megülő fagyos
    verebek.

    Télen átal is
    nyaraló
    fecskének lenni
    volna jó,
    csettegeti a
    porkahó
    alatt csőrölő
    kis rigó.

    Varjú körözget,
    billeget,
    letácsol rigót
    s verebet.
    Hogyha kedves a
    tollatok,
    annyit ne sopán-
    kodjatok.

    Megértem én már
    eleget,
    ennél is zordabb
    teleket.
    De olyat eddig
    sohasem,
    hogy vége egyszer
    ne legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

    Ha magányos fa leszek,
    árnyékomba hívlak,
    te csak fekszel a gyepen,
    a lombom elringat.

    Ha magányos hold leszek,
    örökre az égen,
    benézek ablakodon
    minden áldott éjjel.

    Ha forrássá változom,
    néked dudorászok,
    eloltom, ha rámhajolsz,
    a te szomjúságod.

    Többet nem is mondhatok,
    ma nagyon szeretlek,
    hogy holnap mit mondok majd,
    azt holnap kérdezd meg.

    /Kányádi Sándor fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Mióta élek…

    Mióta élek, panaszok
    rengetegében járok,
    sárgult siránkozások
    vastag avarán taposok.

    Évezredes a holt avar,
    rálépek kíméletlen,
    de a most hulló fölkavar,
    s a lábam visszaretten,

    még akkor is, ha semmiség:
    kis galagonya, nyír, som;
    fölfognám mindnek levelét:
    az én erdőm ne sírjon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Ha a napnak

    Ha a napnak lába volna,
    bizonyára gyalogolna.
    Ha pedig keze is lenne,
    akkor ő is cipekedne,
    s leülne, ha elfáradna,
    ide mellénk, a kis padra.
    Kérges kezét térdre ejtvén,
    merengne a holdas estén.
    Úgy várná be, szépen ülve,
    hogy őt a föld megkerülje.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

    Öröm már az is, ha a Nap
    bőkezűbb, mint a tegnapi,
    egy kis langymeleg, annyi csak,
    hogy az eresz jégcsapjai

    fölengedjenek egy kicsit,
    s meghervadjon a jégvirág,
    hogy elláthass a sarokig,
    csak a sarokig legalább,

    s máris meglegyint a remény,
    véred is enged, csörgedez,
    jeget-pengetõ hangot ad;

    ennyi kell, egy kis enyhe fény,
    és amíg csöpög az eresz,
    indulót vacog a fogad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Hajnalban a csillagok

    Hajnalban a csillagok
    lehullnak a földre,
    mint a fáról a gyümölcs:
    alma, szilva, körte.

    Szunyókálnak szelíden
    késő délelőttig,
    mustillatú sugarak
    amíg föl nem költik.
    Akkor aztán napsugár-
    szálakba fogózva
    föllibegnek, mint a pók,
    újra a magosba.

    Forrás: Lélektől lélekig