Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: magyar-versek.hu
Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.
Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.
Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.
Forrás: Magyar Kurír
A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
És látok… A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
És látok… És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
Zsibong, dagad a kába körmenet,
támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.
Vert páriák némán viharzanak túl,
de sóhajuk egész hozzám sír át…
Megint a népemésztő, régi harc dúl.
Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.
Bús társaik az égi madarak ma
s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
És a halottak mind, mind hazamennek.
(1906)
Forrás: Magyar Kurír
(Szegény kisgyermek panaszaiból)
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
(1910)
Forrás: Magyar Kurír
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a szíven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Forrás: Szívzuhogás
1
Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ha majd síromba csöndbe porladok…
Ó csillagok, sugárzó csillagok.
2
Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szívem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
Később, a rózsatermő ifjúkorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok…
Ó, csillagok, szépséges csillagok.
3
Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús úton velem.
Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
ti drága szóval vigasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.
4
De menni kell… Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsúmat!
Elválok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a sziklafok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Én szótlanul síromba roskadok…
Ó csillagok, hatalmas csillagok!
5
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.
S ti hirdetnétek, társatok halott…
Testvéreim, száguldó csillagok!
Forrás: Szívzuhogás
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhívod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
Forrás: MEK
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
Fekete Vénusz.
Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
Fekete Vénusz.
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
ily lázas álom nem gyötört soha,
bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
uralkodik az éj úrasszonya.
Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
láttára elsápadnak a szívek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
szemébe hűs és forraló hideg.
A részeg éj sápadva tántorog künn,
kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
s dacolva dallal húzzuk az igát.
Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
és nincs erőnk széjjelszakítani.
Tekintetét, mit olykor porba hullat,
felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
és táncolunk, loholva, balgatag.
S én, a bolondok közt a legbolondabb,
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
s eléje vágom maradék eszem.
(1907)
Forrás: MEK
Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.
A jour-okon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.
Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.
Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.
Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dicsért is sok, de a szívében
azt mondta mind:
„De nagy szamár volt!”
Forrás: MEK
Lenge lány,
aki sző,
holdvilág
mosolya:
ezt mondja
a neved,
Ilona,
Ilona.
Lelkembe
hallgatag
dalolom,
lallala,
dajkálom
a neved
lallázva,
Ilona.
Minthogyha
a fülem
szellőket
hallana,
sellőket,
lelkeket
lengeni,
Ilona.
Müezzin
zümmög így:
„La illah
il’ Allah”,
mint ahogy
zengem én,
Ilona,
Ilona.
Arra, hol
feltűn és
eltűn a
fény hona,
fény felé,
éj felé,
Ilona,
Ilona.
Balgatag
álmaim
elzilált
lim-loma,
távoli,
szellemi
lant-zene,
Ilona.
Ó az i
kelleme,
ó az l
dallama,
mint ódon
ballada,
úgy sóhajt,
Ilona.
Csupa l,
csupa i,
csupa o,
csupa a,
csupa tej,
csupa kéj,
csupa jaj,
Ilona.
És nekem
szín is ez,
halovány
kék-lila,
halovány
anilin
ibolya,
Ilona.
Vigasság,
fájdalom,
nem múlik
el soha,
s balzsam is
mennyei
lanolin,
Ilona.
Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona.
Lankatag
angyalok
aléló
sikolya.
Ilona,
Ilona,
Ilona,
Ilona.
Forrás: MEK
