A sakk
Feketesárga tarkaság.
Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
Apám órákig bámul, nézi-nézi
és visszabámul, nézi őt a sakk.
Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
mint egy komoly arab.
Forrás: Arcanum
A sakk
Feketesárga tarkaság.
Figyelve áll őrt a sok tarka báb.
Apám órákig bámul, nézi-nézi
és visszabámul, nézi őt a sakk.
Szivarfüstben beszélget véle hosszan,
mint egy komoly arab.
Forrás: Arcanum
Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, akiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
Diákkoromban mentem hozzá néha
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a díványsarokba
és ámbratestét néztem, szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag
s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
forró fejed bután födi a föld el
s mint antik húgaid repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
nem tudni soha hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken,
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella oly szűzi és árva
A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon –
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
egy elhagyott padon ül és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.
Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
mult és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ürbe
s kis pille, a szobáját átrepülte.
Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.
Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem
Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
és szénsötét már-már a tiszta ég
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.
Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva
s egy könny remegve szempillámra foly.
Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.
És záporozva hull a rózsa, csók…
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.
Forrás: MEK
Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.
Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
Fenyőszagú a lég, és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.
És zsong az ének áhítatba zöngve…
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
Forrás: magyar-versek.hu
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: magyar-versek.hu
Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.
Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.
Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon
dévaj angyalkák citeráznak.
Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.
Forrás: Magyar Kurír
A éjszakába fellobog a máglya,
gyászsátorába tart a nagy vezér,
halotti ének búg a pusztaságba.
A kósza szél sejtelmesen beszél,
a Marmorán kialszik mind a csillag,
a régi seb sír, sír s a könnye vér.
A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
a szivárványos éj száz árnyat ingat.
És látok… A homályos éjjelen
rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
kik százakig pihentek itt velem.
Vágtatnak a koporsók dübörögve,
csupa seb és sír a föld, rét, bozót
s sápadt halottvivők állnak körötte.
És látok… És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.
Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
a véreink ők s mennek reszketeg,
tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
Zsibong, dagad a kába körmenet,
támolygva futnak el a szörnyü harctul
éhes, fehér, sovány kisértetek.
Vert páriák némán viharzanak túl,
de sóhajuk egész hozzám sír át…
Megint a népemésztő, régi harc dúl.
Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
a vértelen harc véres áldozatja
zokogva keresi az Ádriát.
Bús társaik az égi madarak ma
s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
s ők nekivágnak a kék végtelennek,
vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
És a halottak mind, mind hazamennek.
(1906)
Forrás: Magyar Kurír
(Szegény kisgyermek panaszaiból)
Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.
Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.
(1910)
Forrás: Magyar Kurír
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a szíven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Forrás: Szívzuhogás
1
Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ha majd síromba csöndbe porladok…
Ó csillagok, sugárzó csillagok.
2
Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szívem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
Később, a rózsatermő ifjúkorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok…
Ó, csillagok, szépséges csillagok.
3
Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús úton velem.
Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
ti drága szóval vigasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.
4
De menni kell… Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsúmat!
Elválok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a sziklafok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Én szótlanul síromba roskadok…
Ó csillagok, hatalmas csillagok!
5
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.
S ti hirdetnétek, társatok halott…
Testvéreim, száguldó csillagok!
Forrás: Szívzuhogás