https://verskucko.com

Kategória: Márai Sándor

  • Márai Sándor – Naptár

    Az éjjel kérdezi napjaimat
    derengve adja a feleletet
    a reggel

    valaki tépdesi lapjaimat
    mindennap kevesebb leszek
    eggyel.

  • Márai Sándor – Felelni

    Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
    s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
    az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
    Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?

    Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
    Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
    És, felelni az egészre: hol tartok?
    Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
    vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?

    Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
    Várják a választ, a csend nagy, drámai.
    De ilyenkor megtudod és észreveszed,
    hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

  • Márai Sándor – Anya

    Amit egy titkos kéz irat:
    lágy arcod fonódott redője
    bonyolult, fakult kézirat,
    nézem, betűzgetem belőle:

    mit írtak az évek, az élet?
    Ez én vagyok, az én sorsom,
    e mély sor a homlokodon:
    bocsáss meg,

    nem így akartam, ennyi lett,
    ki sorsa ez, enyém, tied?
    nem tudom.

    Szobákban éjjel, idegen
    tükrök előtt néha megállok:
    nézd anyám, fiad idegen
    arcán indulnak már a ráncok,

    hasonlók, mint a tieden,
    és kopva, elomolva, mállva
    két testünk visszaporlik lassan
    egy testbe, egy porba, egy anyába.

  • Márai Sándor – Ajándék

    És mégis, ma is, így is,
    örökké mennyit ad az élet!
    Csendesen adja, két kézzel,
    a reggelt és a délutánt,

    az alkonyt és a csillagokat,
    a fák fülledt illatát,
    a folyó zöld hullámát,
    egy emberi szempár visszfényét,
    a magányt és a lármát!

    Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
    minden napszakban,
    minden pillanatban!
    Ajándék ez,
    csodálatos ajándék.

    A földig hajolok,
    úgy köszönöm meg.

  • Márai Sándor – Mennyből az angyal

    Mennyből az angyal – menj sietve
    Az üszkös, fagyos Budapestre.
    Oda, ahol az orosz tankok
    Között hallgatnak a harangok.

    Ahol nem csillog a karácsony.
    Nincsen aranydió a fákon,
    Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
    Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

    Szólj hangosan az éjszakából:
    Angyal, vigyél hírt a csodáról.
    Csattogtasd szaporán a szárnyad,
    Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

    Ne beszélj nekik a világról,
    Ahol most gyertyafény világol,
    Meleg házakban terül asztal,
    A pap ékes szóval vigasztal,

    Selyempapír zizeg, ajándék,
    Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
    Csillagszóró villog a fákról:
    Angyal, te beszélj a csodáról.

    Mondd el, mert ez világ csodája:
    Egy szegény nép karácsonyfája
    A Csendes Éjben égni kezdett –
    És sokan vetnek most keresztet.

    Földrészek népe nézi, nézi,
    Egyik érti, másik nem érti.
    Fejük csóválják, sok ez, soknak.
    Imádkoznak vagy iszonyodnak,

    Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
    Népek Krisztusa, Magyarország.
    És elmegy sok ember előtte:
    A Katona, ki szíven döfte,

    A Farizeus, ki eladta,
    Aki háromszor megtagadta.
    Vele mártott kezet a tálba,
    Harminc ezüstpénzért kínálta

    S amíg gyalázta, verte, szidta:
    Testét ette és vérét itta –
    Most áll és bámul a sok ember,
    De szólni Hozzá senki nem mer.

    Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
    Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
    Különös ez a karácsonyfa,
    Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

    Kik köntösére kockát vetnek,
    Nem tudják, mit is cselekesznek,
    Csak orrontják, nyínak, gyanítják
    Ennek az éjszakának a titkát,

    Mert ez nagyon furcsa karácsony:
    A magyar nép lóg most a fákon.
    És a világ beszél csodáról,
    Papok papolnak bátorságról.

    Az államférfi parentálja,
    Megáldja a szentséges pápa.
    És minden rendű népek, rendek
    Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

    Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
    Mért nem várta csendben a végét?
    Miért, hogy meghasadt az égbolt,
    Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

    Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

    De most sokan kérdik: mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik –

    Ők, akik örökségbe kapták –:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?
    Angyal, vidd meg a hírt az égből,
    Mindig új élet lesz a vérből.

    Találkoztak ők már néhányszor
    – A költő, a szamár, s a pásztor –
    Az alomban, a jászol mellett,
    Ha az Élet elevent ellett,

    A Csodát most is ők vigyázzák,
    Leheletükkel állnak strázsát,
    Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
    Mondd meg nekik – mennyből az angyal.

  • Márai Sándor – Halotti beszéd

    Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
    Por és hamu vagyunk
    Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
    Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …

    Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
    A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
    Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
    Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

    A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt
    Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
    És megértették, ahogy a dajkaéneket
    A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg

    Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
    A gyereknek Toldit olvasod és azt feleli: oké
    A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
    „A halál gyötrelmei körülvettek engemet”

    Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
    A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
    A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
    Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát

    Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
    A tested is emlékezik, mint távoli rokon
    Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat …”
    De már tudod: igen, lehet … És fejted a vasat

    Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
    Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
    A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
    Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét –

    Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
    Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
    Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
    Arany szava?… Rippli színe? Bartók vad szelleme?

    „Az nem lehet, hogy annyi szív …” Maradj nyugodt. Lehet.
    Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
    Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
    Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

    Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
    A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
    Még azt hiszed, élsz? … Nem, rossz álom ez is.
    Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad …”

    Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad …”
    S egy másik nyög: „Nehogy ki távol sír e nemzeten …”
    Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.”
    Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, miért?

    Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek? …” Magyar voltál, ezért.
    És észt voltál, litván, román … Most hallgass és fizess.
    Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
    Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet

    A radioaktív hamu mindent betemet
    Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten
    Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
    Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség

    Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
    Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
    Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
    Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad

    Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
    Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt –
    Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
    A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet,

    És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
    És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
    És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
    Látjátok, feleim, szem’ tekkel, mik vagyunk

    Íme, por és hamu vagyunk

  • Márai Sándor: Olyan világ jön…

    Olyan világ jön,
    amikor mindenki gyanús, aki szép.
    És aki tehetséges.
    És akinek jelleme van…
    A szépség inzultus lesz.
    A tehetség provokáció.
    És a jellem merénylet!…
    Mert most ők jönnek…
    A rútak.
    A tehetségtelenek.
    A jellemtelenek.
    És leöntik vitriollal a szépet.
    Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
    Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

  • Márai Sándor: Mennyből az angyal

    MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
    Az üszkös, fagyos Budapestre.
    Oda, ahol az orosz tankok
    Között hallgatnak a harangok.
    Ahol nem csillog a karácsony.
    Nincsen aranydió a fákon,
    Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
    Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

    Szólj hangosan az éjszakából:
    Angyal, vigyél hírt a csodáról.
    Csattogtasd szaporán a szárnyad,
    Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
    Ne beszélj nekik a világról,
    Ahol most gyertyafény világol,
    Meleg házakban terül asztal,
    A pap ékes szóval vigasztal,
    Selyempapír zizeg, ajándék,
    Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
    Csillagszóró villog a fákról:
    Angyal, te beszélj a csodáról.

    Mondd el, mert ez világ csodája:
    Egy szegény nép karácsonyfája
    A Csendes Éjben égni kezdett
    És sokan vetnek most keresztet.
    Földrészek népe nézi, nézi,
    Egyik érti, másik nem érti.
    Fejük csóválják, sok ez, soknak.
    Imádkoznak vagy iszonyodnak,
    Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
    Népek Krisztusa, Magyarország.

    És elmegy sok ember előtte:
    A Katona, ki szíven döfte,
    A Farizeus, ki eladta,
    Aki háromszor megtagadta.
    Vele mártott kezet a tálba,
    Harminc ezüstpénzért kínálta
    S amíg gyalázta, verte, szidta:
    Testét ette és vérét itta –

    Most áll és bámul a sok ember,
    De szólni Hozzá senki nem mer.
    Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
    Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
    Különös ez a karácsonyfa,
    Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
    Kik köntösére kockát vetnek,
    Nem tudják, mit is cselekesznek,
    Csak orrontják, nyínak, gyanítják
    Ennek az éjszakának a titkát,
    Mert ez nagyon furcsa karácsony:
    A magyar nép lóg most a fákon.

    És a világ beszél csodáról,
    Papok papolnak bátorságról.
    Az államférfi parentálja,
    Megáldja a szentséges pápa.
    És minden rendű népek, rendek
    Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
    Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
    Mért nem várta csendben a végét?

    Miért, hogy meghasadt az égbolt,
    Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
    Nem érti ezt az a sok ember,
    Mi áradt itt meg, mint a tenger?
    Miért remegtek világrendek?
    Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
    De most sokan kérdik: mi történt?
    Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
    És kérdik, egyre többen kérdik,
    Hebegve, mert végképp nem értik –
    Ők, akik örökségbe kapták -:
    Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

    Angyal, vidd meg a hírt az égből,
    Mindig új élet lesz a vérből.
    Találkoztak ők már néhányszor
    – a gyermek, a szamár, a pásztor –
    Az álomban, a jászol mellett,
    Ha az Élet elevent ellett,
    A Csodát most is ők vigyázzák,
    Leheletükkel állnak strázsát,
    Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
    Mondd meg nekik –
    mennyből az angyal.

  • Márai Sándor: Néha azt hiszem…

    Néha azt hiszem, a szeretetre várok.
    Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség:
    aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné.
    Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet;
    mindig csak adni kell, ez a módja.
    Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb,
    mint a szeretetet kifejezni.
    A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek,
    akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát
    rögzíteni tudják szavaikban.
    A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek,
    nincs hőfoka, mint a szerelemnek.
    Tartalmát nem lehet szavakban közölni;
    ha kimondják, már hazugság.
    A szeretetben csak élni lehet,
    mint a fényben, vagy a levegőben.
    Szerves lény talán nem is élhet másképp,
    csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.