https://verskucko.com

Kategória: nagy gáspár

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Kerested / megtaláltad…

    egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak

    A szigeteket bizton kiemelted
    a Tenger titka egyenletéből
    két sziget – két ember
    az egyik nő a másik férfi
    s állnak a táblánál jók és rosszak
    ám a művelet véglegességét
    befejezettségét egyikük sem érti…

    a nő talán érzi de ez most kevés
    amikor a Tenger a Tenger a Tenger
    monoton ragaszkodása enyhül
    hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
    korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
    ahol már a téli part csak sivár föveny
    a forró fehér tegnap még szinte lávázó
    homok most fagyottan pereg a talp alá

    a boldog nagy könnyek legszebb ideje
    elkövetkezik egy szigeten
    azoknak akik már megtalálták végső
    biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
    növekszik épül s dacol idővel korral…

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Ima

    Ima az, ami
    templomi csöndben,
    a lehunyt szemek mögöttiben
    megtörténik –
    és ima az, ami
    mögött látszik a mécs örök fénye
    és hallszik egyetlen orgonahang,
    nem innen, hanem onnan.

    Ami ima, az
    már az elejétől a végéig
    megfordítva is ugyanaz marad,
    ugyanannak szóló szó –
    és ami ima, az
    mégis váratlanul nyílik ki
    ég és föld határán,
    akár egy szirmos ejtőernyő.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata

    Mert egyszer mindenkire sor kerül,
    Lám, így végződik életünk balul…
    És színről színre minden kiderül,
    Ha majd a föld felül… és én alul.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Így lesz majd

    Vakká kövezett értelem
    világtalan s elégtelen…
    nem lát nem érez semmi bajt
    hát vakon-bízón vesztébe hajt.

    Mint itt ez a dőlő pajtafal
    csalános támasztékaival
    már nem is gondol velem
    ha mindig későn érkezem.

    A ház még állna valahogy
    bár udvarát fölveri a gyom
    fűben fuldokló vén szilvafák
    áhítják a széna illatát.

    Egyszer úgyis mindent lekaszál
    az első és utolsó kaszás…
    így lesz majd és nem kérded miért:
    lélekharang szól mindenkiért.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Öreg pap – tűnődő, esti imája

    Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára

    Terveid rengetegében, Uram
    már láttad az én egyetlen utam,
    láttad a fiatalban a roskadt öreget:
    Feléd vándorló lábnyomaimat.

    Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
    ha szembejöttek párban az úton,
    el ne vakuljak, hát küldtél elém
    mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.

    De adtál óvni szétszórt nyájat is,
    kiknek szolgáló pásztora lehettem,
    ha erőm már éppen megfogyatkozott,
    a Lélek épített falakat helyettem.

    Kezem és lábam gyakran megremeg,
    olykor látnom és szólnom is nehéz,
    de az út szívemben mindig egyenes,
    hiszen mágnesként vezet az a kéz:

    a Te kezed – és akaratod gyémánt
    csöndjében hozzád tart estéli utam,
    mit fáradt lelkemmel már némán
    látok is bölcs terveid szerint, Uram.

    (2000. június 18.)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

    A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának

    Hajnali szép dallamba zárt,
    szívnyi szelencébe csukott,
    föld mélyébe titkon rejtett,
    oszthatatlan közös kincsünk.
    Hogyha elvész, nemzet vész el,
    s hangtalanná foszlik minden,
    még a sírás szabadságát
    is tagadják… azt kell hinnem,
    amit látnak vak szemekkel,
    honnan a könny előgördül.

    Mért titkolja ez az ország,
    gyász vagy remény van-e fölül?
    Jó volna, ha véget érne
    egyszer ez a szörnyű álság,
    s jönnének bátor fiai
    hűségükkel, hogy megváltsák!

    Árva dallam… lányka-hangon
    s belénk költözik a lélek,
    déli harang brongásával
    szól a kórus: élek, élek!
    Fűszál hegyéről a harmat
    gyöngyét ajánlja az Égnek,
    mekkora kincs, mikor ének
    üzenhet a Mindenségnek!

    (Írtam a 2000. év első napjaiban)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Óda-bevallások idején

    Be kell avassalak titkaimba!

    Első titok:
    szerettelek.

    Második titok:
    mást is szerettem.

    Harmadik titok:
    újra csak téged szeretlek.

    Negyedik titok:
    mást nem tudok szeretni.

    Ötödik titok:
    csak magamat tudtam szeretni.

    Hatodik titok:
    kezdettől rosszul szerettelek.

    Hetedik titok:
    másokat is rosszul szerettem.

    Nyolcadik titok:
    magamra maradtam.

    Kilencedik titok:
    de csöppet sem vagyok
    szeretetre méltó.

    Tizedik titok:
    magányban gyakorlom
    eszeveszett öngyűlöletemet.

    Tizenegyedik titok:
    néha azt hiszem
    hogy ő nem gyűlöl.

    Tizenkettedik titok:
    sőt egyre jobban szeret.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Az élet legvadabb bozótosából

    (a Túlélők dicsérete)

    Elfogyott volna már a vérdíj?
    Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
    Talán hirtelen kasszát csináltak?
    S hova tűntek a nagy nyári
    média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
    Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
    Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
    amivel azonnal ölni lehetne?
    Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
    jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?

    És a lassan ölő mérgek?
    Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
    Ki lehet bírni mindent.
    Ki lehetett!
    Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
    rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
    Bizony, ki lehet bírni azt is.
    Figyelemmel és fegyelemmel.

    Mert az élet legvadabb bozótosából
    ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
    versek
    ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
    és sétálnak mindig fölfelé,
    a halálos vágták után, halálos fáradtságban
    a szívrengéses nappalok után,
    sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
    hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
    és a folyóban fuldokló hidat,
    a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
    és lássák csak Balassi üszök-porondját,
    ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
    a tornyokig, a kupoláig.
    S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
    úsztatja magát az estéli folyó
    kivilágított kottasorán.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem

    (éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

    Meszesednek a csigolyáim:
    szaporodnak a rigolyáim.
    +
    Elszonettesült szürke világban
    vértelen jambusok kattognak át
    a túlexponált líraváltón.
    +
    Szomorú tapasztalásom lett:
    akiket igazán s érdemük szerint is
    régóta szeretek s szerettem
    csak a távolság tartotta
    meg őket szeretetemben –
    +
    A vélt igazság:
    már csaknem egy
    tisztes féligazság!
    +
    Mindenki mondja, mondja,
    s az benne a szép,
    hogy senki sem hiszi,
    úgy értem: aki legkivált
    fújja, fújja – akár
    a tortagyertyát, el!
    +
    Jaj, a félelmet
    ne hagyjátok kihalni!
    Mikor félnem kellett volna,
    nem mertem félni,
    most, amikor már nem kell,
    most kezdek el remegni,
    vacogni a nyárban,
    lehet – több okból is –,
    csak önmagamtól félek:
    micsoda évek voltak,
    s nem haltam ki: élek!
    +
    Nem írok rövidet,
    nem írok hosszút,
    nem írok örömet,
    nem írok bút –
    ha itt élek
    e fagyos intermundiában
    nem visz rá
    a lélek,
    hogy nem írok!
    +
    Valahol valakik kalapálják
    az egyedüli értéket,
    s e mértékadó adó-vevők
    nem ismernek mértéket!
    +
    Tartani sötétben is
    fölös ébrenlétet,
    pedig aludni kéne
    – csak gyerekként! –,
    úgy, mint régen!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia