A Bartók-táncegyüttes használatára
I
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
rámugatnak égiek és földiek.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
jó lennék majd, égetőn ha kellenék.
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
szivárvánnyal írtam be a levegőt,
átváltozott gyászfekete szalagra,
hétrét kéne görnyedeznem alatta.
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
hadd mulatok, mikor sírnom illenék.
II
Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.
Ne is akarj menedéket,
amíg benned zeng a lélek!
Most rúgjon a sarkad szikrát,
égesd el a világ piszkát,
aki bírja, kipirosul,
még a csúf is kicsinosul!
Forgasd ide, oda is,
lángoljon a szoknya is,
elköltözni csúnya volna,
deszka közé csomagolva!
Mert mibennünk zeng a lélek,
minket illet ez az élet!
III
Ez a világ ellobban,
ölelj engem még jobban,
hajamtól a sarkamig,
hajnalig, de hajnalig.
Nem hajnalig – örökig,
szakadatlan örömig!
IV
Oda menjünk, ahol kellünk,
ahol nekünk öröm lennünk,
hol a csókok nem csimbókok,
nem hálóznak be a pókok.
Aki minket meggyaláz,
fárassza el azt a frász,
jó habosra hajtsa meg,
talonnak se tartsa meg!
Aki minket meggyaláz,
gyötörje meg azt a láz,
pokol legyen lakhelye,
égjen el a tüdeje!
V
Én is nyitok arany torkot,
mint a rigó, úgy rikoltok.
Csapkodom a nyári zöldet,
átnyilalok eget, földet.
Én is, akit megtalálok,
pántolok rá aranypántot.
Úgy szeretem, úgy szorítom,
én sohase szomorítom!
