https://verskucko.com

Kategória: Nemes Nagy Ágnes

  • Nemes Nagy Ágnes: A távozó

    Hogy visszanézett, nem volt arca már.
    Hogy visszanézett.
    Akikben itt lakott, a maszkok,
    földdé mosódtak zöldek és a kékek,
    szétkent kupacban arcok, homlokok,
    hogy utoljára visszanézett.
    S amikor hátat fordított,
    két szárnya
    röntgennel átvilágított
    tüdőszárny, olyan ezüst –
    és szét-szétnyílott – centiméteres
    kis repülési szándék – s összezárult
    kilélegezve.
    És láttam én,
    láttam akkor, hogy az enyém,
    nem másé, sajna, az enyém,
    két vállam közül távozott,
    akár az átvilágított,
    s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: LILA FECSKE

    Piros dróton ült a fecske,
    piros dróton lila folt,
    mert a fecske lila volt.
    Ült a dróton egymagában,
    ibolyaszín kiskabátban,
    lila volt a háta, szárnya,
    földre hullott lila árnya,
    gyufa-vékony, lila lábon
    álldogált a piros ágon,
    lila volt a szeme csíkja
    lila, mint a
    lila tinta.

    Április volt, jött az este,
    meg sem mozdult az a fecske.
    Április volt, április,
    én hagytam ott végül is.
    Lila csőr,
    lila toll,
    most is ott ül valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Lámpa

    Lámpa van a szíved közepében,
    Attól fénylik minden porcikád.
    Lámpafényed bársonyosra szűröd,
    Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
    Rózsaszínben földereng a szád.

    Hajad, az a fecske-fekete,
    Lila szikrát pattogtat az éjben,
    Köztük arcod csillog, mint a köd,
    Augusztusi csillagok között –
    Lámpa van a szíved közepében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes – Milyen hát?

    Milyen hát a szerelem?
    Tested szóba zárva?
    Nem Kőmíves Kelemen
    bivaly falú vára –
    tömör vagy, és végtelen,
    mint az Úr az ostyán,
    határtalan ékszerem:
    szógyűrűm borostyán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes – A visszajáró

    Ez volt az asztal. Lapja, lába.
    Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
    Pohár is volt mellette. Itt van.
    Ez volt a víz. És ebből ittam.

    És kinéztem az ablakon.
    És láttam: ferdén hull a pára,
    nagy, égi fűz lógatja ágát
    az esti rét sötét tavába,
    és kinéztem az ablakon,
    és volt szemem. És volt karom.

    Most széklábak körül lakom.
    Minden tárgynak térdéig érek.
    Akkor vállal vágtam a térnek.
    S mennyi madár volt. Mennyi tér.
    Mint egy szélfújta lángfüzér
    szirmai, tépve és lobogva
    szálltak, rajokban sustorogva,
    egy dobbanással szerterántva,
    mintha egy szív madár-szilánkra
    pattanna szét, repülne szét –
    ez volt a tűz. Ez volt az ég.

    Elmegyek. A padlólapot
    ujjal érintgetném, ha tudnám.
    Alacsony léghuzat, az utcán
    húzódom. Nem vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Apollinaire-utánzat

    Hogy vártalak hogy vártalak
    a Gyere-vissza-híd alatt
    de nem jöttél az este múlt
    Feliciánnál lámpa gyúlt

    Felicián se mondta meg
    hogy most már hol keresselek
    mert többé nem találtalak
    a Gyere-vissza-híd alatt

    Forrás: Irodalmi Lepkető

  • Nemes Nagy Ágnes: Január

    Hová jutottam? Nem tudom.
    Szeretni, nem szeretni: vétek.
    Ha volna még akáclevél,
    azon számlálnám érverésed.
    A magamét is számolom,
    a csontok közti félsötétet
    fél-éjszakán át szaggatom –
    ha volna még akáclevél,
    felelni tudna értem, érted –
    egy alvadt vér a mellkasom.

    Hogy füstölgött az a folyó,
    hogy füstölgött a téli alkonyatban!
    Érzett az alvilági hő,
    még átsütött a földalatti katlan,
    melyből zuhogva dőlt elő –
    a zúzmarás, fehér sötétben
    egy sor fekete nád, s a gyéren
    hófoltos, néma, sík mező –
    hogy füstölögne itt a vérem,
    az alvilágból felszökő,
    hogy füstölögne a félsötétben.

    Hosszabbodik a nap az évben,
    ez szült: téli napforduló.
    Most kéne újra megszületni,
    mint egy folyó.
    Vagy a sötét, magánvaló
    természet odvaiba halva,
    hol nem nő már akáclevél,
    inkább letérdelek a partra,
    s a sűrű, alvilági vízzel
    míg gyéren szálldogál a hó
    keresztet rajzolok magamra.

    (1958. január 30.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

    Mesterségem, te gyönyörű,
    ki elhiteted: fontos élnem.
    Erkölcs és rémület között
    egyszerre fényben s vaksötétben,
    mint egy villámszaggatta táj
    szikláin, ahol állhatatlan
    roppant felhők – nagy, gomolyos
    agyvelők – tüze összecsattan,
    s a tűzzel csíkos levegőben
    szülik a szüntelen csatát,
    sejt-korom óta ismerős
    végtelen Buda-ostromát,
    hol minden vibrál és veszendő,
    hol minden fércelt, foszladó,
    hol rojtosodik már a szív,
    s egyetlen szálon függ a szó,
    a szó, amely a földből égbe
    sistergő döngés ütemét
    ingázza folyton, összevétve
    önrángását, s a fellegét –
    erkölcs és rémület között,
    vagy erkölcstelen rémületben,
    mesterségem, mégis te vagy,
    mi méred, ami mérhetetlen,
    ha rángva is, de óraként,
    mely képzelt ütemet rovátkol
    az egy-időn – mégis a fényt
    elválasztja az éjszakától.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes: Madár

    Egy madár ül a vállamon,
    Ki együtt született velem.
    Már oly nagy, már olyan nehéz,
    Hogy minden léptem gyötrelem.

    Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
    Ellökném, rámakaszkodik,
    Mint egy tölgyfa a gyökerét,
    Vállamba vájja karmait.

    Hallom, fülemnél ott dobog
    irtózatos madár-szive.
    Ha elröpülne egy napon,
    Most már eldőlnék nélküle.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nemes Nagy Ágnes – A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.

    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó húsod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégítetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    Forrás: Szívzuhogás