Amikor a fák égig érnek,
és meséket mondanak a tündérek,
akkor gyere…
amikor a hold fényesen világít,
s a bársony-éj utolsókat ásít,
akkor gyere…
amikor a harmatcsepp énekel,
s rá messzi-szellő felel,
akkor gyere…
amikor Isten lejön közénk,
s minden, mit hozott, a miénk,
akkor gyere…
amikor győztél a sötét éveken,
s, ím, valaki Neked üzen,
akkor gyere…
várlak,
Kedvesem…
Forrás: Lélektől lélekig
Már nem félek annyira…
A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj fele. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.
Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni… De hogyan?…
Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?
Mi lenne, ha mindez megtörténne?!
ÉLET!
Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek…
De a köves pusztákat elkerülik az emberek.
És Isten?…
Forrás: Lélektől lélekig
S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem…
nem kell semmi…
csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te…
egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át…
valamennyi…
elég…
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmok tengere furcsa szerzet,
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden – mi itt nem – lelhető,
ott vagyunk Isten is – világot teremtő.
Az álmok világa furcsa szerzet,
az álmokban virág vall virágnak szerelmet,
az álmokban, ki van, mind angyalok,
fejükön fénylő tündérglória ragyog.
Az álmokban ritkán van szenvedés,
s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám,
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök…
Az álmokban így van mind –
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!
Forrás: Lélektől lélekig
Álmaidból szőj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.
Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.
Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.
Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.
Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom,
siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.
Énekelj nekem,
suttogva, tündéréneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.
Forrás: Lélektől lélekig
A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást,
bűneid bocsánatát
egyszóval:
elmesélted lelked minden bánatát.
Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet
úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg.
Kiabáltak, lökdösődtek,
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.
Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.
Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hisz én is voltam magányos,
amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak
leköptek
megtagadtak
s amikor
úgy éreztem, mint most te:
hogy még az én Atyám is elhagyott.
A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák mások,
hogy mennyire egyedül érzed magad.
Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a szomszéd
lépcsőházban lakó
panel-társad
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
“Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!”
Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.
A buszon
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.
Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
párhuzamos
szemtengellyel
közlekedő
arcok.
Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
s közben rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!
Kútban érezted magad
a házak rád akartak omlani
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább:
a kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.
Amikor már úgy érezted,
nem tudsz lépni sem,
amikor úgy érezted,
ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin áramlott szét testedben,
mert valaki megfogta a kezed.
Erő költözött fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál
s ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat is
teremtett az idegsejtjeidben.
Ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.
Először nem tudtad,
mi van veled.
Megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.
Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
amelyet nem te mondtál magadnak,
s nem is a melletted néha-néha
elsiető
megkésett arcok
szóltak hozzád.
A hang máshonnan jött
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.
Én szóltam hozzád,
a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.
Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül
csak fordulj felém
nyisd ki a kaput
bocsáss be házadba
és meglátod, egész más lesz
benned s körülötted a világ!
Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a kopogás hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.
De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos
ugye oszladozik a homály
az ember-maszkok arcokká változnak
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?
Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel
szinte fizikailag átalakulsz.
Milyen boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!
Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára.
Igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
most már tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss hozzám.
Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni
támasz nélkül,
magányosan.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
hol vagyok én, hol vannak mások?
hol van a világ, hol van a kéz
hol van szép szemed, hol van a méz
hol vagy?… Te…
Forrás: Lélektől lélekig
(Vigi: Messze fenn északon első sorára)
Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.
Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé
bejár eget, földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.
Kezét nyújtja, hátha jön –
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél –
napra nap, éj éjre kél.
Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.
Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár százévek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.
S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé…
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes szellő jött a hegyekből és
elhozta a lombok suttogását,
elhozta a jázmin illatát,
a madarak dalát és a csendet.
Elhozta a hó tiszta illatát is,
a nap ragyogó fényét,
a források habjait,
a gyerekek énekét,
az avar pihenését,
az óvatos lépteket,
a reményt és a szeretetet.
Édes szellő jött a hegyek felől
és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.
Amikor a Hegy megérkezett,
leült mellém a székre
és beszélgettünk,
mint minden este,
amikor a nap már elbújt
s az első csillagok félénken pislogtak
a tiszta-kék égen.
Az öreg Hegy sokat mesélt nekem,
erőssé tett és bölccsé,
mert a tudás erő,
a látás bölcsesség.
Lassan mesélt, hogy megértsem,
és néha képeket is mutatott,
eleveneket, szépeket,
illatokkal, dalokkal teli képeket.
Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,
akik nála laktak,
énekelt a dalaikból,
amelyek az Életről szóltak,
elmondta a vágyaikat,
amelyek erősek voltak
és csak álmok maradtak.
Mutatott árnyakat,
mutatott fényt,
elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét
és a sűrűben lakó madarak csipogását.
S amikor a világ sötétbe burkolózott
s csak a csillagok lesték kíváncsian
a Hegy szavait,
felállt, szólította a Szelet,
felült a hátára és énekelt neki:
„Édes Szellő, kedves Szellő,
világokon átrepülő,
későre jár, éji idő,
szaladj velem, szaladj, Szellő!”
A Szél pedig elmosolyodott,
kitárta szárnyait,
felröppent a magasba
s vendégemet visszavitte a társai közé.
Mert várták, szerették és tisztelték
a bölcs öreg Hegyet.
Én visszaültem a székre
és vártam a másnap estét,
amikor a Szél újra elhozza őt,
hogy beszélgessünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Mi van a csillagokon túl
tudod-e, Kedvesem?
Szeretnél elmenni oda
s elbújni szerelmesen?
Csak szólj, elviszlek, hova akarod,
mert erőm s hatalmam végtelen,
hiszen itt vagy, s én boldog vagyok!
Forrás: Lélektől lélekig
