Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.
A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.
Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.
És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.
Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.
Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!
Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!
De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.
Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…
Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.
Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.
Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!
Forrás: Szeretem a verseket
