https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Garai Gábor: Arcra borulva

    Arcra borulva fekszem éjszakánként,
    mint a tarkónlőtt szökevény.
    Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
    kinek, mikor és mit vétettem én?!

    Mért hagytatok magamra elesetten;
    mi szakította meg az áramot,
    hogy lelketlen heverjen itt a testem,
    és azt se tudjam már, miért vagyok?!

    Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
    ha szólnátok, válaszolnék talán.
    De ti szétmetszitek halálraszánt szép
    szemem a közöny műtőasztalán.

    És kihullanak belőle a képek:
    kövek és fák és nők és madarak.
    És vaksötét fal tornyosul az égnek,
    s vérem sarában alvad meg a nap.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Kábulat

    Fent a hegyen már hó fehérlik;
    idelenn tompa szürkeség.
    Önmagát vallatja a lélek:
    mérgekkel ölnek – élsz-e még?

    Feledni a feledhetetlent
    megtanít-e a kábulat?
    Saját mélységedbe temetnek,
    akár a kiapadt kutat.

    És lényeged helyett marad csak
    a létezésnek látszata:
    kezed, lábad s zengő szavadnak
    kopár visszhangja tér haza.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Csontváry önarcképe

    Ez a két szem most már csak befelé néz,
    mély kút víztükrén gyűrődik amit lát:
    űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák,
    hold-ösvényen ellovagló kisértés.

    Ez a két szem most már csak befelé lát;
    mint hályog fagy rá kívülről a nézés:
    növényi összeomlás, tárgyi vérzés
    írja köré az enyészet karéját.

    Ez a tekintet foglya önmagának;
    tombol, mintha rácsok közt kerengne,
    láthatára földtől az ég felé dől.

    Tulajdon testébe maró rab állat,
    vergődik, mintha még esélye lenne…
    Ki bocsátja szabadon végzetéből?

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Magányos fa

    Csontváry cédrusára

    Ha ki fának rendeltetett,
    erdőben kell éljen.
    Magányos fán vihar fészkel,
    villám ül hegyében.

    Ahány gallya, annyi néma,
    görcsös jajgatása;
    álló sírját állhatatos
    gyökere megásta.

    Mozdulatlan, mint a bálvány,
    gyér lomb szikár foglya,
    vedlett törzse csak mihaszna
    erényét ragyogja.

    Dögmadarak elkerülik,
    víjjog némasága;
    maga termi keselyűit
    önemésztő ága.

    Ha ki fának rendeltetett…
    Magányos fa, dermedt,
    ágas karó, irgalmatlan
    ég aljába vertek.

    Magányos fa, terhe, kínja
    puszta földnek, égnek,
    nem te hagytad el az erdőt,
    az hagyott el téged.

    1973

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Visszfény

    „ki méltó látni a csodát,
    az a csodát magában hordja.”
    (Babits)

    Aki méltó – magában hordja
    a szépet s az álmélkodást;
    tulajdon visszfényét ragyogja,
    magától kér feloldozást.

    Aki méltatlan, ki e földi
    lét törvényének rabja csak,
    magában nem tud tündökölni,
    s lerogy saját súlya alatt.

    De fölkél, ha más terhe nyomja –
    emeli vállát – s szárnya nő.
    Szerelmét lánggal lobogózza,
    s megőrli szívét az idő.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Álmodj!

    Álmodj egy szép világot
    hol a tenger a fény,
    ott hol a béke az égig ér…

    Álmodd,
    hogy a szeretet örökké él,
    a szívedben derű, és senki nem fél…

    Álmodd,
    hogy az álmaid valóra váljanak,
    és elkerül minden,
    mi szívednek fájhat.

    Forrás: agfalva.lutheran.hu

  • József Attila: A bűn

    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Medárdi eső

    Medárd nekünk megártott,
    alaposan bemártott,
    három hete csak zuhog,
    ázik a bab s a murok,
    petrezselyem zöldje is
    és a holtak földje is.

    Ázik, ázik a búza,
    fejét a víz lehúzza,
    beillene zsenge nádnak:
    bokán fölül vízben állhat…

    Medárd, Medárd, habókos,
    hol a selyemlepke most?
    Hol a futó gyíkocskák,
    kik a kertem csíkozták?
    És a fácánkakas hol
    prüszköl, krákol, gyalogol?

    Esik, esik, csak esik
    kisestétől reggelig,
    mintha csőrepedés volna
    fönt az űrben, s reánk folyna:
    vagy mintha egy szálló tenger
    vándorolna fölöttünk el,
    s hullatná a fölösleget,
    eláztatva földet, eget.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Czóbel Minka: Napraforgó királyné

    Szolgálóim szürke pókok,
    Fonjatok gyorsan serényen,
    Hogy a fátyol lenge fátyol
    Még vasárnap készen légyen.

    Szivárványos lágy ezüstből
    Légyen fonva minden szála,
    Szőjétek a tündérfátyolt
    Szép leányom homlokára.

    Napraforgó palotámba
    Szombat este készen várom
    Lenge fátyolt – mert menyasszony
    Kis leányom, szép leányom.

    Százezer pók nagy serényen
    Fátyol vékony szálát fonja,
    Nagy szövő szék – széles tarló
    Vékony szállal már bevonva.

    De nem tudják össze szőni,
    Mert a szálat minden éjjel
    Irigy csintalankodással
    Hűvös szellő tépi széjjel.

    Lágyan össze gombolyitja,
    Röpiti a tarlón végig,
    Föl egész a napsugáros
    Kékben uszó magas égig.

    Kékben uszó magas égen
    Fehér szálak megragadnak,
    Foszlányos kis felhő képen
    Távol kékben fenn maradnak.

    Napraforgó palotában
    Szép menyasszony mindig várja
    Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
    Homlokára tűzi párja.

    De ellebben minden éjjel
    Fehér fátyol, lenge fátyol,
    Tépett szála játszik, csillan
    Széles tarlón közel, távol.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rejtő Jenő: Idézetek

    „A nő olyan, mint egy költői hasonlat. Ha szép, akkor az sem baj, ha nincs semmi értelme.”

    Forrás: Piszkos Fred közbelép