https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Csoóri Sándor: Sarkadi Imre halálára

    Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
    Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
    Önkéntelenül is pusztulást idéz
    e zöldbeforduló, korláttalan napon.

    Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
    mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
    Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
    széthasadt koponyád a semmi buboréka.

    Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
    Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
    nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

    A fák részegségét csodálja egy madár.
    Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
    csonton is átderengő értelme s víziója.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Békés mederben

    Ma nem lázadtam fel
    a lassú meder ellen,
    ma békésen hömpölyögtem
    és megcsókoltam öreg falvak lábát.

    Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
    megfürdettem egy öreg koldust,
    akinek Krisztus-arc volt az arca,
    s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

    Egészen különös béke ez,
    szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
    miért zúgsz erdő?
    Miért sírtok csillagok?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Titkos kód

    Ruháidat ne szaggasd meg.
    A lehetetlen után ne epekedj.
    Mondj le róla, s egészen a tied.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szepes Mária: Állj meg!

    Minek sietsz, úgyis odaérsz.
    Ahová indulsz úgyse oda mégy.
    Titkos jelek mutatják a valódi célt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Boda Magdolna: (ha)

    Ha egy napon eljössz,
    megkínállak kandírozott szeretettel
    és borsmentateával.
    Ha eljössz,
    és ha lesz teám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A vers

    Nem úgy fakad a vers,
    ahogy Ti gondoljátok,
    nagy véres harcok árán:
    nem úgy fakad a vers.

    A vers csak születik,
    mint ahogyan születik a szél.
    Vagy a virág.
    Vagy a falevél.

    Szellő a vers,
    s én azt hiszem,
    a Végtelen küldi vele nekünk
    Világ-virágok bűvös illatát,
    s amint szívünkön lopva illan át
    lepergeti az érzés-szirmokat.
    (Alkony felé
    egymásnak furcsa kékes titkokat
    hegyek üzennek így.)

    Mikor a vers fakad,
    egy pillanatra minden más megáll.
    Csak alig-alig dobban a szívünk,
    mint patak, akit a tél mederbe zár.
    Egy pillanat …
    s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
    egy messziről jött csöndes idegen.
    Tavaszi szél oson át néha így
    az alvó ligeten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Rólad beszélek mindig

    A teremtés sötét barázdái fájnak
    énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.

    Merengéseim mély kútjából
    fellebegsz
    lengő
    arany
    veder
    kristályosan és kék illatokkal,
    s neved szomjas ajkamhoz ér.

    A lombos idő gallyai homlokomba
    verődnek, lehajlanak az ágak,
    és minden napnak Te vagy a gyümölcse.

    És én Terólad beszélek mindig
    mindenkinek a lázas esteken,
    komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
    Mert nem tudom kimondani neved.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Hosszú utazás

    Megint egy újabb állomás?
    Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
    Ásító, fáradt, réveteg falak,
    A sárga fények kábán inganak,
    Lidérces, fülledt álmokkal rokon
    Mindegyvirágok semmihalmokon…

    Megint egy újabb állomás…
    Aztán dübörgő, szédült rohanás:
    Városok, falvak, nevesincs helyek…
    Csattogjatok csak őrült kerekek!
    Vágtassatok! E lomha éjszaka
    Mintha már évek óta tartana…

    Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
    Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
    Szerelmünk sója régen elfogyott,
    Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
    De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
    Most átkelünk egy égő tengeren,
    Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
    E moccanás, e jajdulás a végső!
    A megtört ajkak szürke szegletében
    Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
    S egymást lesik a fülke múmiái:
    Ki fog közülünk először kiszállni?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A versek nem hiszik

    A verseim nem tudnak róla semmit.
    Azok még most se vállalják a vádat.
    Én elhiszem, de nem hiszik a versek
    Csak fájdalom van bennük és imádat.
    Én a szemedbe mondom, de a versek,
    azok nem mondják a hátad mögött se.
    Szájukba adnám, nem mondják utánam,
    némelyik inkább elhallgat örökre.

    Pedig ők tudják jobban. Okosabbak,
    mint én. Te még nem érted ezt a dolgot.
    Tőlük tudtam meg azt is, hogy szeretlek,
    az egyik oly különösen mosolygott.
    A vers… ha tudnád! Azt nem én csinálom.
    Az megvan. A költő, ahogy neveznek,
    a költő senki, semmi. Csak fogadja
    a verseket, akik hozzá eveznek.

    Honnan is jönnek? Örökkévalóság
    hajósai ők! Esti szürkületben
    érkeznek lassan, hallgatag dereglyén.
    Futok elébük, kérdezem ijedten:
    mit tudnak rólam és mit tudnak rólad?
    Ott az igazság, ott az ő szemükben!
    az ő szavukban! Ők nem tudnak róla,
    ők nem hiszik el, hogy rossz vagy és hűtlen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Anch’io

    Művész vagyok. Kifáradt, keskeny ujjam
    Egy lant idegén álmodozva babrál,
    Úgy simogatom a szép és új igéket,
    Mint perzsaszőnyegét a kalmár.

    Szerelmes vagyok rejtelmes szavakba,
    Melyek nagy órák lázában fogantak
    És pirosan és égőn és ragyogva
    Új színeket lopnak az alkonyatnak.

    Nem látom én az utcák szürkeségét
    S a közönyös arcok nekem nem élnek.
    Testvéreim a csillagokba néző
    Nagy álmodók, a szomorú merészek.

    Művész vagyok. Mélységek és magasság
    Gyopáros ösvényén kúszom magamban.
    Keresek egy virágot, új virágot,
    Hogy érte életemet adjam!

    Forrás: Lélektől lélekig