https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Székely Magda: Eső

    Zuhogott szakadatlanul,
    hullott a tetőkre, falakra,
    örök esőben ragyogott
    a szeretők fedetlen arca.

    És kapualjtól kapualjig,
    padtól padig, heteken át,
    fölöttük ég nehezedett,
    testükön ázott nagykabát.

    Az üres erdők, a hidak,
    és minden utca velük ázott,
    köröskörül emeletek,
    fűtött falak, száraz lakások.

    Nekik csak a végállomások,
    csak a lakatlan ligetek,
    csak a lehulló ragyogás,
    csak az eső, csak a hideg.

    A kályha mind kihül bizony,
    s kihül az emberek lakása,
    de fennmarad, akár a hold,
    fedetlen arcuk ragyogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Valaki mindig visszahív

    Mikor úgy érzem nincs tovább,
    utolsót lobbant már a láng,
    egy furcsa árnyék hívogat,
    hiába minden áldozat…,
    valaki mindig visszahív…

    Valaki mindig visszahív,
    mikor zokogva fáj a szív,
    mikor a kétség és tudás
    egymásra ront, s a pusztulás
    szegény, bolond fejemre száll…

    Szegény bolond fejemre száll
    a sűrű éj s a rút halál,
    és megfogják a vállamat,
    már csak egy végső pillanat,
    de mindig van egy fénysugár…

    …de mindig van egy fénysugár,
    vagy egy parányi fénybogár,
    mely megmutatja mennyit ér
    az élet, s újra jót ígér,
    mikor úgy érzem, nincs tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dóczi Lajos: A csók

    Nem értik meg, csak a suttogók,
    Hogy mi az édes, az igazi csók.
    Nincs abba jog, nincs akarat, se szándék,
    Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
    Szüli a perc váratlan, hirtelen,
    Midőn egy szikra gyújt két födelen.

    Édes a csók, ha alszik kedvesed
    S mit önként adna, lopva elveszed;
    Édesb a csók, ha durcás ajakat
    Megrabolsz csókért, melyet az nem ad.
    Legédesb csók, ha minden szomjú fél
    a csókot adva, csókot lopni vél,
    Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
    Csak menni vágy s nem érzi azt, hogy ád.

    Ám ilyen csókot is százat terem,
    Nem házasság, de édes szerelem;
    De ami ennek is még mézet ád:
    Ha a világ, az irigy, a mostoha,
    Mint őrszem leskelődik rá s reád,
    S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!

    S a karba kar és ajkra ajk repül,
    S minden erő és érzés az ajkba gyűl,
    Mindenik első, végső mindenik,
    Mindenik csókol és csókoltatik;
    A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
    Leszáll a pillanatnak fenekére –
    Óh, egy arasznyi percben mennyi kincs!
    Nem is csók az, hidd el, amely tiltva nincs!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Radnóti Miklós: HAJNAL

    A szálló porban az úton
    még csak a hajnali szél kanyarog.
    Övig mezítlen férfiak
    állnak a fényben arany patakok
    partján s aranyban mosdanak.
    Csattan a víz, tele füttyel a táj
    s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csanád Béla: Vers születésnapra

    Mert nem csak magadnak születtél
    Ünnep lett születésnapod
    Kerestelek, mint őszidőben
    didergő csillag a napot.

    Nem tudtam, te is arra vártál
    (állig begombolt egymagad),
    hogy felfedezd a sivatagban
    vándorló szomjas társakat.

    Nem mondtad, alig mosolyogtál,
    csak égig érő vágyaid
    csapkodtak hűvösen, kimérten
    őrizve szíved álmait.

    Valamit mégis megtanultam
    már akkor: születő világ
    jövőt ígérő zálogát: a
    féltő szeretet szigorát.

    S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
    ha megtaláltad már a hit
    ösvényeit, keresd az Isten
    benned örvénylő fényeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kit szeretek?

    A gyöngéd lelkű asszonyt,
    Csak azt tudom szeretni!

    A tiszta lelkű asszonyt,
    A hűségére büszkét,
    Akit pirúlni késztet
    A szép, nemes szemérem,
    Bár nem tapasztalatlan:
    Csak azt tudom szeretni!

    Csak azt tudom szeretni,
    Aki hibámat látja,
    És mégis megbocsátja,
    Szelíden megbocsátja.
    Csak azt tudom szeretni!

    A gyöngéd női lelket.
    Az irgalomra hajlót,
    A bájosan türelmest,
    A nyájasan mosolygót,
    A bajban is vidámat:
    Csak azt tudom szeretni!

    1897.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MAGYARÁZÓ TÁBLÁCSKA A VIVÁRIUMBÓL

    Sürgeti, amit akadályoz.
    Topog. Vádol. Boldogtalan.
    Tesz-vesz, gyűjt-veszít lázasan.
    A Szörnyeteg sosincs helyén:
    időt képzel és abban él
    (ideje nincs, ideje van);
    tervet sző, emléket ajnároz,
    cigányutat sem lel a mához
    – ilyen a Szörnyeteg, szegény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: IRÁS KÖZBEN

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
    e forduló világ és az ordas emberek.
    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
    Igaz, jó szerteütni néha, de békében
    élni is szép lenne már s írni példaképen.
    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Lélektől lélekig