Megint egy újabb állomás?
Ütöttkopott, sivár, mint annyi más…
Ásító, fáradt, réveteg falak,
A sárga fények kábán inganak,
Lidérces, fülledt álmokkal rokon
Mindegyvirágok semmihalmokon…
Megint egy újabb állomás…
Aztán dübörgő, szédült rohanás:
Városok, falvak, nevesincs helyek…
Csattogjatok csak őrült kerekek!
Vágtassatok! E lomha éjszaka
Mintha már évek óta tartana…
Már nincs új szín, nincsen több árnyalat,
Egyszervolt társunk foszló árnyalak,
Szerelmünk sója régen elfogyott,
Hűségünk fénye nézd, hogy megkopott,
De a vonat száll… völgyön át, hegyen.
Most átkelünk egy égő tengeren,
Vagy csak dereng? Hiszen hiába! Késő!
E moccanás, e jajdulás a végső!
A megtört ajkak szürke szegletében
Nem szökken új mosoly, csak gyáva szégyen,
S egymást lesik a fülke múmiái:
Ki fog közülünk először kiszállni?
Forrás: Lélektől lélekig
