Egy bősz villám-ököl lezúzta.
Kövirózsás, szeles, derült
magasságból patakmederbe,
iszap-gödörbe úgy került.
Kövirózsák közt ezer évig
megváltó mesterkézre várt,
hogy egy világnak megmutassa
a benne alvó ideált.
Iszapsírból durván kivette
egyszer nehány paraszt-tenyér,
s otromba épületkövekkel
elvitte egy zörgő szekér.
És lépcső-alja lett belőle
a gazdasági udvaron,
goromba lábbal megtapossa
tudatlan ember és barom.
Béres-bakancs döngő zajára
remegve fölneszel, vigyáz,
vörös fénye tompán kicsillan
a napsugárban: “Pheidias?…”
…Idő-ciklon száguld felettünk,
rom lesz a lépcső, rom a ház.
Romok között a holdsugárban
hideg halálszél harsonáz.
S a szél reáhord szemfedőül
sötét földet, sötét mohát –
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
