Hideg dovebber dzsípős szele jő,
Biatta bost bidded bező kopár,
Oda az egyhe, őszies idő,
S elbúlt a Gyár.
Deb tudob, bilyed erős akarat
Lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
Bégis dalolok, bitt a badarak,
Bert hát buszáj.
Bost búcsú déked, trillázó patak,
Ti rózsák, badarak, te tarka rét,
Búcsú déktek, artikulált szavak,
Áldott beszéd!
Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
Búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
Begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
Csak hogy… hapci!!!
Forrás: Lélektől lélekig
„A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik.
Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.
A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér,
mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Etiam ille est fur, qui fiduciam hominum rapit.”
– Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.
Forrás: Lélektől lélekig
Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold…
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.
Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola…
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona…
Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált…
A daru elment… s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold…
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha elindulsz
meghosszabbodnak az árnyékok
Amikor elmész
megszaporodnak az ablakon az ujjlenyomatok
Ha elindulsz
idegenebb lesz a világ
Amikor elmész
sárgán sírnak az üvegek
Ha elindulsz, ha elmész
senki nem tapsol majd a kudarcoknak
Ha elindulsz
váratlanul kiürül a legtömöttebb fülke is
Amikor elmész
kavarog a szentimentális valóság
Ha elindulsz
megáll minden időmérő
Amikor elmész
nem indulnak, s nem érkeznek többé
a költöző madarak
Ha elindulsz, ha elmész
megdermednek az évszakok
és egyetlen másodperc alatt
elszegényedek.
Hajléktalanná válok
ha elindulsz, ha elmész.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán, vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom reá? A bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én lennék az, akire várni kell!
“S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be a következő sarkon.
Áldott az a kőépítményű szeglet,
amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az az aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.
Én pedig szeretni
akarlak, és foglak!
Hiába a töredékes mozdulások,
meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak,
hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
néha szédülsz, de jól esik nemde?,
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja feléd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
Forrás: Lélektől lélekig
Ember, ne szégyelld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
Ám ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!
Meglátod, visszakiált.
Forrás: Lélektől lélekig
“Három dolog soha nem tér vissza: a kilőtt nyil, a kimondott szó és az elmúlt nap.”
“Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben.”
“Ha bármit kidobsz, éppen akkor lesz rá szükséged, amikor már végképp nem tudod visszaszerezni.”
“A szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között: hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ha már egyszer kiváltál milliárdok
félelmes nyüzsgéséből ha kemény
léptekkel utamba kerültél
ha már egyszer én is oly biztosan
vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
ha már a rendhez tartozik találkozásunk
(és mennyi sok minden történt ezért:
fűszál csillag hold nap békék hadak
lettek mozogtak dúltak múltak el):
legyünk hívők szilárdak béketűrők
hogy példa is lehessünk másokért.
Forrás: Lélektől lélekig
