Fényből-árnyékból álló test vagy,
halálos repülő,
indokolatlan benned, ami ember,
indokolatlan, ami nő.
Örökös tűzkarokba fonnak az égig érő kínjaid,
de a földön, az agyonégett földön
örökké emel valakid.
Röpülj vagy sírj, a könnyeidnek
arcomra hullik harmata,
röpülj, röpülj, én tartalak,
mintha az Isten tartana.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Körülötted bolyongok
belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.
Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.
Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.
Forrás: Index.hu / Kedvesch versek
Hegedűszó, hegedűszó
hegedű édes zokogása
az a mély hang, a fekete
s a vékony fehér cérnaszála.
Te muzsikus! Varázstudó!
Kezedben vonó: varázspálca.
Egy mozdulattal fölfűzöd
mindünk szívét e cérnaszálra.
Egymáshoz fűzve így ülünk.
Fölöttünk száll, suhog a dallam.
Az ismerős! mit úgy tudunk!
s nekünk mégis kimondhatatlan.
Mi torkunkban, nyelvünkön ég
de nincs hatalma rajta szónak
amit csak a négy húr felel
a híven faggató vonónak.
A dal, mely csecsemőkorunk
s az öregség hólepte tája
hová talán el se jutunk
de lelkünk mégiscsak bejárja.
Múlt és jövő két szárnya zúg
suhog fölöttünk a teremben –
s amikor végül is lehull
egy pihéje arcomba lebben.
Fölrezzenek. Szemembe süt
kigyúl a való, mint a lámpa.
De szívemben még búg tovább
a szomorúság boldogsága.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Nincs semmim, így megyek magamban,
tip-top szelíden, csendesen,
s ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.
A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint a kisded első fürdetőjén,
s mint a teknőn a halott.
De tart a föld ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek,
örök – mezítlen testemet.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
A kormos égből lágy fehérség
szitálja le ezüst porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégse hallható,
mert zsongva, súgva és zenélve
halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem zordon árnyat
egy hófehér szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mint angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul
halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csöndes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Nem versenyeztem s nem nyertem soha,
hagytam, hogy a díszt más futók keressék.
Síromnak is elég a föld moha.
Az én díszem a teljes dísztelenség.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Nyűgösek voltunk. Aki szeretett,
nem élt mellettünk könnyű életet.
Kövünkre is ilyen írás való:
Idege rossz volt, de a lelke jó.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Itt lakott kétségtelenül.
Látod? Látom,
a mi fiúnk.
Ülj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig induljunk haza.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
