(Kosztolányi Dezső fordítása)
Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
Matróz hajóra kap.
Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
És sír, zokog a hab.
Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
S hallják a síri neszt.
A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
S búsan beszélni kezd.
Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
Az éjbe mindenütt?
Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
Könnyük van s nincs szemük.
Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
Csap rá, gyönggyel tele,
Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
A víz vad élete.
A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
Hollócsapat riog.
S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
Ordítnak a sírok.
Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
Sunyítva útra kél?
S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
S halálra kong a szél?
Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
És látod az úton, bozontos lombon által,
Temetés mégy alant,
Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
Ó mondd, kié e hang?
Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
Nem fojt el semmise?
A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
Mi e bús gyászmise?
Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
Min az egész világ minden lármája áthat,
S zátonyzúgás követ.
A billentyűknél a Halál ül, odabújva
S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
Koporsód, sírköved.
Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása
