Kategória: Szerzők

  • Victor Hugo: Az éj, az éj, az éj

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Az éj, az éj, az éj s az éjbe-mélybe halva
    Kezdődik csöndesen az óceán siralma,
    Matróz hajóra kap.
    Az ember felzokog, azt mondja „miserére”
    S az ég, a lég zokog, felel a bús zenére
    És sír, zokog a hab.

    Sóhajt a sziklagát, mit majd eltorlaszoltak
    Csalánok, giz-gazok. Most kelnek ki a holtak
    S hallják a síri neszt.
    A fertelmes bürök borzong az éji szóra,
    Titokzatos szárán kinyíl a mandragóra,
    S búsan beszélni kezd.

    Mért reszket a szeder? És mért rí olyan árván,
    A barlang fája is? Miért könnyez a márvány
    Az éjbe mindenütt?
    Mindegyikük talán egy bűnös, ősi Káin
    S jaj, a fényt keresik itélet éjszakáin,
    Könnyük van s nincs szemük.

    Nyöszörög a hajó, mint az, aki leroskad,
    Kéménye nyikorog s fehér és viharos hab
    Csap rá, gyönggyel tele,
    Az árnyba rák uszik, s tüskés-hal, nagy uszonnyal
    És lüktet vemhesen, szörnyekkel és iszonnyal,
    A víz vad élete.

    A mély bozót kiált. S az orkánba kinyílva
    Férgektől rágottan üvölt az éjbe Scylla,
    Hollócsapat riog.
    S a fergetegbe zaj és tompa jaj döcög föl
    A lánccsörömpölő és nyirkos tömlöcökből,
    Ordítnak a sírok.

    Ki jár a partokon, ki álmodik e titkos
    Órán, mikor a rém kisért s az éji gyilkos
    Sunyítva útra kél?
    S miért bőg az erdő, e roppant székesegyház,
    Miért jajong-hörög, míg lengő kötelet ráz
    S halálra kong a szél?

    Szájak susognak most s füled bal muzsikát hall
    És látod az úton, bozontos lombon által,
    Temetés mégy alant,
    Bömböl a szélvihar, ahogy kifér a torkán
    Sápadt sírkerteken sötétedik az orkán.
    Ó mondd, kié e hang?

    Mi e roppant zsoltár és éneke a földnek,
    Mit az ég is dalol és senki meg nem ölhet,
    Nem fojt el semmise?
    A büszke hullám is csak ezt dübörgi karba,
    A víz, a nád, a fű ezt zengi fölzavarva,
    Mi e bús gyászmise?

    Ó Elmúlás, hallom ijesztő orgonádat,
    Min az egész világ minden lármája áthat,
    S zátonyzúgás követ.
    A billentyűknél a Halál ül, odabújva
    S feketét és fehéret érint olykor az ujja:
    Koporsód, sírköved.

    Forrás: Victor Hugo – Kosztolányi Dezső fordítása

  • Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves

    Uram, ma lettem nyolcvanéves
    Túl gyorsan múltak el az évek.
    Még oly sokat szeretnék tenni,
    Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

    A pár kis tervem, mi még lenne,
    Ha tán több időt igényelne,
    S egy év nem lenne elegendő,
    Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

    Jó lenne még sokat utazni,
    Újabb helyeket látogatni,
    Halálom perce még tán várhat,
    Megérhetném a nyolcvanhármat?

    Uram, Te látod a világot,
    Gyorsan jönnek a változások.
    Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
    Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

    És ahogy a technika halad,
    Sok újat lát, ki élve marad,
    Még oly sok minden ideköthet,
    Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

    Az emberiség sokat tehet,
    A világ oly csodás hely lehet,
    Jó annak, aki itt maradhat,
    Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

    Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
    Hisz oly szép lehet fenn az égben.
    S én mégis arról tervezgetek,
    Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

    Elfáradok a hosszú úton,
    El is kések majd sokszor – tudom.
    Tudasd velem, ha meggondoltad,
    Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

    Addigra már oly sokat láttam,
    Emlékeimet regisztráltam.
    Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
    Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

    Már igazán csak egyet kérek,
    Uram, ne vedd szemtelenségnek,
    Éveim száma kerek lehet,
    Ha meglátnám a kilencvenet.

    És hogyha ezt már megengedted,
    S ezt a lépést értem megtetted,
    Neked már úgyis mind egyre megy,
    Könnyen lehetnék kilencvenegy.

    Minden szemérmet félreteszek,
    Hogyha még egyet kérhetek,
    Tudom, ez a kor hajmeresztő,
    De hadd legyek kilencvenkettő.

    Úgy megszoktam az életemet,
    És hátha lesz még, ki megszeret,
    Ki pótolná elvesztett párom,
    Ha lehetnék kilencvenhárom.

    Addigra már reszket a kezem,
    De ha még helyén lesz az eszem,
    A magas kortól én nem félek,
    Megadod a kilencvennégyet?

    A korra nincsen szabadalom,
    Számításom megtalálhatom.
    Ha őrködsz egészségem fölött,
    Akkor lehetnék kilencvenöt.

    Manapság már hallani olyat,
    Emberekről készül másolat,
    Ezt talán én is megvárhatom,
    Segíts át a kilencvenhaton.

    Ha még hirtelen meg nem halok,
    Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
    Elég lesz talán még egy évig,
    Kihúzhatnám kilencvenhétig?

    Hála Neked, nagy a családunk,
    Még pár dédunokát is várunk.
    Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
    Megadod a kilencvennyolcat.

    Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
    Megköszönöm a sok esztendőt.
    És még kérem, tán el sem hiszed,
    A kilencvenkilencediket.

    Még egy év és akkor valóban
    A népek azt mondhatják rólam:
    „Ez aztán igen szép kort ért meg,
    Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

    Uram, az életet Te adod,
    Úgy veszed el, amint akarod.
    Nem is zavarlak többet Téged,
    Ne vedd komolyan, amit kérek –
    Csak beszélgetni vágytam véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Tegnap még hó esett

    Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,
    nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva
    a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,
    de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg
    a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír
    csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,
    az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók
    tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik
    már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is
    a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott
    naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek
    ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,
    ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,
    ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb
    s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök
    napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,
    télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,
    nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,
    vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,
    s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,
    mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy
    vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök
    a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,
    s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe
    benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,
    mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi
    változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,
    s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert
    a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

    Völgyek felett hangos torokkal
    üzenhet a vadásztülök.
    Békét kötök az állatokkal,
    az erdővel kibékülök.

    Rejtőzve már többé nem állok
    zsákmánnyal csábító lesen.
    Márciusi szalonka párok
    suhanjanak szerelmesen.

    Jöhet a bükkös karcsú vadja,
    a lenge-leányos őz-alak,
    nem puska-dörrenés fogadja,
    csak egy szelíd: „nem bántalak”.

    Völgyben, vadonban, rónaságon
    a békesség bolyong velem.
    Csak egy öröm van a világon
    s ez az öröm fegyvertelen.

    S a régi őz, aki annyi vérrel
    pirosítva havat, mohát,
    s reám nézett rémült szemével,
    a régi őz is megbocsát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa Mihály: Szívemhez

    Mi lelt megint
    Szívem, te nyugtalan?
    Ezer bajom
    Van véled untalan!
    Könnyű neked,
    Könnyű kötődni benn;
    Künn a világ
    Koránsem úgy megyen!

    Szegény fejem
    Sújtolja annyi gond:
    Kenyér után
    Futok, mint a bolond!
    Könnyűt facsar
    Szememből tűzhelyem:
    A holnapon
    Töröm ma a fejem.

    S te, mit mívélsz?
    Égben ábrándozol!
    Tudj’ a manó,
    Hol nem kalandozol!
    Üss’ a guta
    Azt a sűrű sohajt,
    Ha hideg
    Konyhára mit se’ hajt!

    Nem tetszik a
    Patak s kies határ;
    Nem a falu
    S jámbor lakói már;
    Borult az ég,
    És törpe a halom;
    Szűk és hideg
    Neked szerény lakom.

    De álmodol
    – Űzvén árnyékokat –
    Örök tavaszt,
    Tengert, hegyormokat,
    Szabad hazát
    És boldog népeket…
    Beteg szívem,
    Jó, hogy nem értelek!

    Bár a dolgot
    Megszokta két kezem:
    Szegény vagyok,
    S gyakran megéhezem;
    S te, szép leányt
    S szerelmet emlegetsz!
    Ily nagy bohó,
    Szívem, hogyan lehetsz?

    Még éjjel is
    Tőled nem alhatom,
    Még akkor gyűl
    Veled meg a bajom!
    Csalképeket
    Kergetve untalan,
    Előtted hír,
    Babér, szerencse van!

    Nem mondom én,
    Gyötrődöl eleget!
    De hasztalan,
    Nincs benne köszönet;
    Mert a világ
    Koránsem úgy megyen;
    Ne álmodozz’
    Jó szív, eszed legyen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kaffka Margit: A te színed előtt

    Az én két fáradt asszonykezem
    Hogy milyen lágy, amikor simogat,
    Mily enyhén tárul, amikor ad,
    Terajtad ösmerte meg.
    – Köszönöm neked a két kezemet!

    Szemem, a bágyadt, bús tükröző
    (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
    És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
    Betlehemcsillag, égi vezér…
    – Áldjon meg Isten a két szememér!

    Mindig azt hittem: rút vagyok,
    Csak durva vágyra hangoló,
    Szívet bájolni nem tudó.
    – Te megszerettél, – s rámigézted
    Ezt a halk, esteli szépséget.

    Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
    Kevert, pocsékló, fél, törött!…
    – Most a multam is rendbejött,
    Ahogy tenéked elmeséltem. –
    Mert láttad sorsom: megszerettem.

    Nemes, szent csordultig-hited
    Aranykelyhét felém kínáltad,
    Szerelmed grálborát ajánltad.
    Most már, míg élek, szent leszek!
    Felmagasztaltál; fent leszek;
    Mindig „te színed előtt” járva…
    Ó hála, hála, hála, hála!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

    (Csoóri Sándornak)

    vannak vidékek ahol nyáron is
    a kút melletti vályú alján
    reggelre megszajzik a víz
    megköt a színe
    akár a kiöregedett
    szavakon az emlékezet
    horkanva hőköl vissza
    a gyanútlan kis tavaszi csikó
    pikkelyeket prüszkölve
    inal anyjához

    korai őszt
    hosszú kemény telet csárogva
    rugaszkodnak tova a csókák

    alázuhan az első
    diólevél
    s hulltában
    hóharmat-verte halántékú
    férfi vállára
    nehezül: szárnyul

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Madarak beszéde

    Hattyú

    — Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
    pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
    mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
    csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
    Csodásan úszunk a csodás halálba,
    de ottan az igaz dalt megtalálva
    az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

    Holló

    — Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár
    és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
    Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
    pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
    Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem
    s azt üvöltöm: „Sohasem!”

    Sirály

    — Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S bírál!
    Vészben-viharban vijjogó király!
    Sirály!

    Kolibri

    — Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
    de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
    Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
    Csókolni itten nem lehet elégszer.
    Őrjöngj, röpülj s örülj, ha lázban égsz el.

    1928

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Állatok beszéde

    Medve

    — Mindig ölelnék, mindent, a világot,
    a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
    vagyok a lompos és otromba jóság,
    a láncravert, esetlen szeretet…

    Vadkan

    — Zrínyi Miklósnak aljas gyilkosa.
    Röfögve száz alakot öltök,
    s amint elbántam a dicső magyarral,
    ármánykodással vagy kemény agyarral
    irtok a földön mindenféle költőt.

    Víziló

    — Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
    Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
    Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyíló!
    Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
    Grammban kimondva ép két millió!
    Egyiptom álma! Roppant vízió!
    Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!

    Nyúl

    — Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
    alázatos és tiszta szívemet,
    tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
    ki meghalok, az életért zokogva,
    mint az egyéves, síró kisgyerek.

    Forrás: Lélektől lélekig