https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis (Magyar)

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Magamról

    I. Nel mezzo…

    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
    sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
    hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
    mely a nagy naptól édesedve romlott.

    Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
    szememet tépve (e parányi gyomrot,
    amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
    míg vére könnyé édesedve omlott.

    Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
    mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
    nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

    s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
    No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
    Az Isten sem változtat rajta többé.

    II. S e zord napokban…

    S e zord napokban, mikor olyan olcsó
    a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
    s mint sok halottnak már külön koporsó,
    sok élőnek már külön élet nem jut,

    csak népbe-hadba; míg a drága korsó
    (a test) zuhanva, drága bora nem fut
    szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
    csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;

    mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
    lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
    trágyázni, földbe, mint katona vére?

    (Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
    vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
    és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)

    III. A szörnyű másnap…

    Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
    özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
    és lész eggyel több lámpa a sötétben,
    egy fájó idege a pusztulásnak.

    Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
    ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
    és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
    s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

    Légy élő kínja a levágott karnak,
    égő emléke annyi régi fénynek,
    miket kioltanak e vak fuvalmak.

    És majd ha újra ébrednek a fények,
    s lengetlen az emberség tiszta lángja,
    akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Recitativ

    Ó, mért nem lettem én muzsikus?
    A szerelemnek e tengerén
    elúszni – nem mint barna madár
    fehér egen; vagy azúr vizen
    mely tollát kívül nedvezi csak
    s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
    hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
    átitatva puhán,
    átjárva egészen, szíva és
    foszlódva lassan, omladozón,
    eltűnve – nem befulva, hanem
    beléolvadva!…

    Ó, ti kemény
    magvak, ti lelkem magvai, szók!
    Művészetemnek nincs sava hát,
    mely felolvasszon annyira csak,
    hogy a gondolat salakja szent
    italomnak színét és ízét
    el ne busítsa? Szók, keserű
    őstengerekből üllepedett
    szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
    felejtett könnyek alja, ti gondolat
    kegyetlen izgatói – ha szótalan
    tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
    tán elringatna – de balzsamomul
    szók emlékittas mérgeit oldozám,
    s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
    hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
    homokkal, hogy szemem csupa vér.
    Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
    zene! mért nem lettem én zenész?!

    Ha festő volnék, tengeri tájt,
    hegyekre mászó fák sorait,
    hajófüst árnyát, barna csíkot
    az áttetsző kék tinta vizen,
    s fehér sirályt a vízre, fehér
    felhőt az égre, sötét romot
    hegyem csúcsára, víg barikat
    az oldalára játszani festenék.
    Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

    Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
    ahány szó benne: várrom, Itália,
    hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
    s más kedves élet rémei, háborúk,
    emlékek, álmok, izgalom, új halál
    minden szótagban, új sebek, új kínok,
    s nem élhetendő életek eleje:
    nem a holt színek élete, nyugalom,
    tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
    tudatlansága, állati szent öröm,
    sem a virágok illatos élete,
    sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
    vak boldogsága: rejtekes istenek
    életlen élte, nagy zene, szent
    halál, vak fények, szótalan olvadás. –
    Ó, mért nem lettem én muzsikus?!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Pro Domo

    (1916)

    Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
    ráznak, és már a nagy fa remeg.

    Ó, boldog a dús fa, nem busul:
    ha rázzák, drága gyümölcse hull.

    Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
    Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

    Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
    kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

    A hazára az első telt pohárt:
    igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

    Az emberekre a másodikat,
    hogy adjon az Isten észt nekik.

    Most ezt is szótlan, harmadikat,
    a kedvesem kisujja miatt!

    Hadd áldozom még e poharat
    minden gyönyörért, ami megmaradt,

    jóért és rosszért, ami csak ért,
    bántalmakért és bánatokért.

    Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
    mert véres földből szűrte a fa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Alkalmi vers

    (1916)

    Ó, mikor oszlik már a köd?
    Hol késik a vigasztaló?
    Örvények és sziklák között
    hogy ing a kis magyar hajó!

    Nekem már sírni sem szabad,
    talán összerezzenni sem,
    ha látom, hogy a forgatag
    elkapja egy-egy kedvesem.

    És átkoznom sem a vihart,
    s kiáltanom borzadva, hogy
    csekély deszkánk talán kitart,
    de drága vérünk színe fogy.

    Nem volna jobb-e, magyarok,
    míg rázza hab a mély kabint,
    kik itt vagyunk még, egy marok
    szorosan összebújni mind?

    Dalolni tán vigasztalót,
    s vigyázva lesni, hol derül,
    és szólni: „Kösd ki a hajót!”
    ha partot látnánk messziről?

    De jaj, bajában sem barát,
    magyar sem érti a magyart,
    civódik, mint a rossz család,
    s olykor még áldja a vihart:

    ó, szörnyű! még dicsérgeti,
    mert rab tűrővé edz a seb,
    s e néma szolgaság neki
    vére vérénél kedvesebb.

    Ők amíg vérük vére hull,
    úgy védik itthon a hazát,
    hogy szívbe fojtják zsarnokul
    a gyermekeknek igazát.

    Így jártam én is – nem rege –
    és úgy vagyok már, úgy vagyok,
    mint rossz családnak gyermeke,
    kit egyre vernek a nagyok.

    De csitt! duzzogni nem szabad,
    szívem! jutalmat ne keress!
    Jutalmul: mindig légy szabad,
    s ha nem szeretnek is: szeress!

    Gondold, hogy könny és vér pereg,
    s van méltóbb annyi fájdalom:
    s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
    hanem zengj, mint a cimbalom!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Miatyánk

    (1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)

    Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.

    Véres a földünk, háború van,
    kezed sujtását sejtjük, Uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
    add, hogy mondhassuk könnyebben —:
    Legyen meg a te akaratod!
    Mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted, Uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    Nem leng-e az utolsó fürtön is,
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?

    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    mármost ami fánkon megmaradt,
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csúszik meg — értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni; mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!

    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget,
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei