Kategória: Szerzők

  • Szabó Lőrinc: A PÁRT VÁLASZOL

    Ember, hogy ne légy csupaszon,
    erőidre és terveidre
    láthatatlan páncélt terítve
    valaha még védelmet adtak
    neked is a legfőbb hatalmak,
    a hiúság és a haszon.

    Most itt dideregsz csupaszon.
    A hiúság, amért megölted,
    magával vitte az erődet,
    s mert haszna nincs semmi igaznak,
    ami maradt lelkedben, az csak
    az érdektelen szánalom.

    Én is így járok, csupaszon.
    De nekem semmi az igazság:
    járom a nagyobb érdek útját.
    Csak az megváltó, aki használ!
    Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
    segíteni a barmokon?

    Akkor mégse vagy rokonom.
    Te! te kívül vagy a világon!
    Nem is nevetsz a butaságon!
    Nem is lázadsz ellene! – Ember,
    most már tudom, hogy idegennel,
    az undor és az unalom

    magányával vitatkozom!
    Ki kellett volna oltanod rég
    az életedet, s hogy bírod még,
    azért bírod csak bizonyára,
    mert tudásod képmutatása
    eddig megvédett utadon.

    Vigyázz! Készítem ostorom:
    mert gyenge vagy a hitre, tettre,
    mert nem figyelsz az emberekre,
    mert érdektelen vagy, beteg vagy,
    mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
    s számodra nem lesz irgalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akit egyszer megláttunk

    Ezernyi idegen szemre
    Vet naponként képet az arcom
    S ezer idegen arccal alszom,
    Kik a szemembe temetvék:
    Ezer rémlés és száz emlék.

    Ki rámtekint, kit megnézek,
    Egymást talán már sohse látjuk,
    Nem öleljük, de meg se bántjuk,
    Egyik erre, másik arra
    Emléket visz nem akarva.

    Hűvös szemek légiói,
    Hiába tűntök messze-messze,
    Nagy titkokkal bele van edzve
    Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
    Egymással éltünk és háltunk.

    S ki rámtekint, kit megnézek,
    Akármilyen undorral tettük,
    Egymást örökre elszerettük,
    Mert az utolsó látásig
    Álmunk: a másik, a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Már járt…

    Már járt a villám a fejem felett,
    S bújtam előle vén fenyő alá
    Jó helyre ép…
    Egy csattanás:
    Lobogtunk volna mind a ketten:
    Én és a kihez menekedtem.
    És lettünk volna egy halom hamu,
    Két élet hamuja.
    Bottal piszkálta volna valaki:
    Melyik az ember és melyik a fa?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Boszorkánytánc

    Parazsat loptam, lángot fogtam:
    ölelgetlek félálomban.
    Minden éjjel táncot járok,
    így szokták a boszorkányok.

    Parazsat őrzök, lángom lobban,
    lobog a tűz már, éleszd jobban…
    szoknyám pördül, sarkam koppan,
    tölts poharamba, ne hagyj szomjan!

    Pattog a szikra, nincs aki bánja,
    gyullad a szalma, átcsap a házra,
    ég a világ is, oltani kéne,
    hajnalodik már… itt van a vége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nádasdy Ádám: Féltérden

    Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
    rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
    s azt képzelnem: pont én kellek neked.
    Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
    hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
    most meg a cinkosommá tettelek.

    Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
    találsz-e te gyönyörűséget bennem –
    úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
    Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
    de te járattál olyan iskolába,
    ahol ilyesmiket tanítanak.

    Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
    arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
    s gyökértelenül sodródjam feléd;
    énnekem fáznom kell és epekednem,
    nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
    s megszokta szépen markod melegét.

    Én szolgáltalak volna áhítattal,
    melletted álltam volna éjjel-nappal:
    nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
    a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
    Szemem téged keres, ha elkalandoz;
    a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: ESTE VAN

    Mire rám mutatnál: nem vagyok.
    Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
    Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
    Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
    E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

    S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
    Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
    Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
    S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
    S egyetlen hang donog: hogy este van.
    S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
    Mert jó valék.
    Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
    Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
    Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
    S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
    Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

    A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
    S mint óriás cet csillog a tenger háta,
    Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
    Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
    A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
    Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
    Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
    Így lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: LILIPUT

    Ahol járok, amerre nézek,
    Aprócska nép sürög, zsibong.
    Liliput ez!
    A szálkalándzsás kis vitézek!

    Futkos és nyüzsög és tolong
    És kiabál hangos-keményen
    Egyszerre mind,
    S mindnél buzogány, bot, dorong.

    Mind kiabál, nagyon, merészen.
    Mind azt kiáltja: Én vagyok!
    Egymást lesik
    És gyűrkőznek birokra készen.

    Földrebilincselt Gulliver,
    Fekszem közöttük, magam ember.
    Nézegetek,
    S várom, hogy mikor ülnek el.

    Ni, milyen sápadt valamennyi,
    Lógó fejek, szűk homlokok.
    Hát senki sincs,
    Aki merne itt levő lenni?

    Egy se akadna, senki hát,
    Aki föl mer egyenesedni,
    Fölnézni, föl,
    S felhőkbe fúrni homlokát?

    Hát kihaltak a férfiarcok?
    Az egész-ember-homlokok?
    – Liliput ez!
    Liliputi apróka harcok!

    Tüzel alattam a homok,
    Türelmetlen tüzel a vérem.
    Testvéreim,
    Ezekkel volnánk rokonok?

    És csendes-vígan dudorászom.
    Úristen! mi lesz Liliputban,
    Hahahaha!
    Ha én a kötelem lerázom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Versenyen kívül

    Én nem futok.
    Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
    Útszélen; árokparton,
    A versenyen kívül
    Szedem a novemberi ibolyát.
    Én nem futok,
    Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
    A Janus-arcú dicsőségtől,
    Rendezgetem csokorba ibolyámat,
    Ha valakit tarlómra fúj a szél,
    A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
    Más virág híján, mutatom neki
    Novemberben kinyílott ibolyámat.
    Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
    Én nem futok.
    Én nem akarok senkit utolérni.
    Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
    Vágyom a virágomat kicserélni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: A VETKŐZŐ LELKEK

    Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
    Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
    Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
    kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
    s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
    végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
    S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
    táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
    de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
    sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
    Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
    Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
    Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
    csüggedez a fáradt vendég – be jó lelked érintése ma!
    Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
    ezer remegő ujj – s nyílt tenger a Semmi – vak part a Világ.
    Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
    meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: VÁGY

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy falevél,
    Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
    Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy elvesző árnyalat
    Az alkony ezerszínű tengerén,
    Szeretném fölszívni az árnyakat,
    S magamat tőlük fölszívatni én.

    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy lehelet,
    Mint szél fuvalma, mely alig-alig
    Borzolja fel az alvó vizeket,
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint egy tétova napsugár,
    Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
    És nem keres és nem talál,
    Szeretnék úgy belédsimulni
    Természet – mint egy tűnő napsugár.

    (S szeretném, ha mellettem elmenet,
    Valaki szólna:
    „Nézd, már itt az ősz,
    Sárgulnak lassacskán a levelek.”
    És nem ismerné meg a levelet.

    És szeretném, ha rajtfelejtené
    Valaki a szemét az alkonyégen,
    S szólna: „ezerszínű az alkonyat,
    Így láttuk ezt valaha, – vele – régen.”
    És nem sejtené, hogy egy árnyalat
    Az esti színek közt én vagyok éppen.

    És szeretném, ha jönne valaki
    Az erdő rejtekébe
    És szólna: „nini, milyen különös:
    A nap e mély homályban is ragyog.”
    És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

    Szeretnék úgy hozzádsimulni
    Természet – mint a vén moha
    A fák északos oldalán,
    S nem lenni hozzád hűtelen soha.
    Szeretnék úgy belédsimulni,
    Mint tücsök hangja holdas éjeken,
    S szeretném, ha valaki elborongna
    Rajtam, mint múltból zengő éneken.

    S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
    Természet – mint a síri por,
    Mit ezeréves hantokról a szél
    Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
    Ott játszana velem egy kisgyerek,
    Kicsiny kezén futnék fel és alá,
    S e port, mely egyensúlyát nem leli:
    Egy percig egyensúlyban tartaná.

    Forrás: Lélektől lélekig