Keresztek ülnek a tarlón,
Keresztek a temetőben,
Keresztek a vállon, szívünkön,
Keresztek messze mezőkben
S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
Keresztek az egész földön,
Keresztek tornyon és mellen,
Keresztek a földi jóságon
S égi szózat: »Megérdemlem,
Keresztet mért vállaltam ezekért?«
Forrás: Lélektől lélekig
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
„Lásd, téged is szerettelek.”
Forrás: Lélektől lélekig
Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kihűlt ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem
csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat
pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj
Ámen
Ne hagyd hogy ne így legyen
Forrás: Lélektől lélekig
1.
Hetenként egyszer meglépi köztünk
útját a posta
s hoz néhány betűt, amit rárajzoltál
egy papirosra.
Kósza betű, odavetett szó,
törékeny mondat.
Milyen közömbösen hordjátok át a csókjainkat.
S mellőletek a hosszú úton
mi mindent elrabolnak.
Hangsúlyt, könnycseppet, sóhajtást, mosolyt,
árnyékait a szónak.
2.
Ha itt lennél,
arról mesélnék Neked,
hogy milyen szép az élet.
Ha megjönnél egy estén,
szívem minden dalát
lila csokorba szedném.
De nem vagy itt, s egy lomha
felhő az ablakomra
varjúmódra rászáll.
Köd kószál kint a kerten,
s oly árván leng a lelkem,
mint dérütötte nádszál.
3.
Egy szellő jött, nyugatra induló.
Üzentem vele Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Olyant küldtem vele,
mit nem bír el levél.
Amit elejt a drót is,
amire odaér,
és semmi hullámhosszon
nem lelni állomását:
a szívem dobbanását!
Egy szellővel
ma este-tájt
küldtem valamit Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.
Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.
Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.
Forrás: Lélektől lélekig
Brandt Józsinak
Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.
De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:
„A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – – valamit.”
Forrás: Lélektől lélekig
Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.
Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.
Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kísér
a bú alattomos sakálja.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!
Forrás: Lélektől lélekig
Ha bal lábbal kelsz, és nyűgös vagy,
mert minden összejön.
Kilincsbe akadsz, trutyiba lépsz,
vagy senki sem köszön,
Ha tele a hócipőd, még mielőtt bármit
a földhöz csapnál, nézz körül,
S csak ennyit mondj: – Lám, csak lám.
Ha egy női démon rád nevet,
megőrül szíved,
És egy éjszakáért odaadnád
egész életed.
Ha elsodor a vágyfolyó, jól teszed,
ha néha-néha csendesen
Csak ennyit szólsz: – Lám, csak lám.
Ha odafent vagy,
jókat röhögsz a sok hülyén.
Ha újra lecsúszol,
te bámulsz hülyén.
De bárhogy is forog a sorskerék,
a legfontosabb három szó a tiéd:
Lám, csak lám.
Ha meghalnánk, és elvinnének
a dolgos Ördögök,
És együtt főnénk a vasfazékban
a pokol-tűz fölött,
Még ott sem lenne baj, ha összenézve
csak ennyit szólnánk viccesen:
– Lám, csak lám. Lám, csak lám.
Forrás: Lélektől lélekig
Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?
Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Irnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a “régit” hát feledd el!
Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?
Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Irni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!
Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják –
Nem a tintát, csak a krétát.
Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, –
– Mint gyógyíthatatlan bolondot?
Az olyan eszmékre, miként
“Azok” voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, – csupán oltár:
– Tisztelik; de nem főznek rajt’.
De jól jártál, hogy meghaltál!
Forrás: Lélektől lélek
