Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.
Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.
Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,
a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.
Forrás: Lélektől lélekig
Halálfejű iszonyat mered
rám a sötétben. Keresem
elhagyott, régi emlékeimet,
de nem jő elő egyik sem.
Mint a halálraítélt, állok
a szakadék szélén, várva
a halált, hogy mennybe szállok,
de a várakozás mindhiába.
Magányban maradok még,
akár elszállhat ezer év,
nem mozdul köröttem a lég,
nem jön sehonnan segítség.
Hol vagytok már, régi napok?
Hol vannak az emlékeim?
Mint madarak, úgy elszálltatok,
és még most sincsen senkim.
Forrás: Lélektől lélekig
Itthon vagy-e kedves, itthon-e?
Szíved a szívemhez hajlik-e?
Kezed a kezembe simul-e?
Ha simul, ha hajlik, tekints le.
Magas hegy tetején sziklaszál
sziklaszál tetején cifra vár.
Cifra vár, sziklaszál, meddig áll?
Tovább él náluk e madrigál.
Mint a zúgó erdő, a szívem,
nem csendesül el, csak szíveden.
Fentcikázó sólyom a szemem,
szemed sugarában megpihen.
Forrás: Lélektől lélekig
tenyeremben az arcod
mint forró csokoládé
felhevít – kortyonként
elmerülök benned
s nyelvemen olvad már
ajkad tejszínhab-puhasága
Forrás: Lélektől lélekig
S ha fiú lennék? – Akkor is szeretnélek.
– És ha te lány? – Akkor is.
S ha mondjuk rét? – Kiscsikó, legelnélek.
– És ha por? – Porod is.
Forrás: Lélektől lélekig
Bach Esz-dur szvit triójára
Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.
Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.
Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!
Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.
Forrás: Lélektől lélekig
A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.
Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
Ezer titkos bűn köt össze veled!
Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másít,
csak hátán fekszik és az égre néz.
Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
az égből ömlik ajkára a méz.
De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul…
Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul…
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor önmagamnak is nehéz
elviselnem magam, és
arra vágyom, hogy
valahol máshol legyek,
– csak én, egyedül,
csend vegyen körül,
és a tiszta,
szabad természet –
arra gondolok, hogy
egy dombon ülve,
lehunyt szemmel
tartom arcom
a lemenő Nap
melegébe, és ahogy
gyengül fénye,
úgy halványul testem,
míg végül eltűnök,
csak lelkem izzik
még egy röpke
pillanatig a levegőben.
Forrás: Lélektől lélekig
Légnek hulló harmata,
égnek földre fagyott
könnye mondja el
helyettem, mennyire fáj:
most,
így…
Forrás: Lélektől lélekig
