Kategória: Szerzők

  • Rácz Sándor – Beteg bohócok

    Az éjmadár halott.
    Teteme rázuhant a világra.
    Hát hiába daloltak annyit,
    hiába?

    Nincsenek többé
    őszinte csókok.
    Egy szakadék szélén állnak
    a beteg bohócok.

    „A szerelem egy időben halt meg
    a mesével, én csak annyit mondok” –
    szólt az egyik, és még egyet léptek,
    és aláhullottak a bölcs bolondok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor – Idézet

    „A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Kék virágok közt

    Hogy búsan a vonatra szálltam,
    lenn volt az éji szürkület,
    és a sötét mezőkre nézve,
    szóltam: „Mi rossz tenélküled.”

    Nappal van… A vasút a rétet
    ujjongó kedvvel futja át,
    friss illat árad messze-messze,
    körül virágzó tarkaság.

    A szélbe kék virágok ingnak,
    s én tőlük félve kérdezem:
    „Kék lányszemek, kéklő virágok,
    felkelt-e már hű kedvesem?”

    A kék virágok integetnek:
    „Most kel fel épp hű kedvesed,
    rád gondol és a szíve úgy fáj,
    szemei könnytől nedvesek!”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Bálint – Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
    mint két ujjam,
    mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.

    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
    mindenki nélkül,
    mindig együtt,
    egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.

    Ketten, ketten, akár az ujjam,
    olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    éjjel-nappal, reggel-este
    összefonódva, mindenütt együtt
    pörlekedve és feleselve
    de mindig, mindig egy irányba

    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
    az okát, célját meg sem értve,
    valami belső ihletésre,
    tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra

    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oláh András – tisza-parti alkony

    iszapba fúrt fejű
    részeg fatörzs
    fuldoklik a vízben

    távoli templomtorony
    szólítja meg a csöndet

    félénk alázattal
    kutatom arcod melegét

    te csillagokat szimatolsz
    az estben: belénk szivárgó
    szerelmes szavakat

    fáradt hullámok
    loccsannak a partnak
    – tenyerem álma vagy…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitó Zoltán – Szerelem

    Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
    amióta tudom, hogy létezel:
    Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
    mindegyik percben hozzám érkezel.

    Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
    gondolatban nálam feledkezel,
    én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
    az a simítás egyet elemel…

    Magányából az „én” és „te” kilábol,
    mely külön értelmetlen félbe szel;
    csak a tündöklő „Te meg én” világol;

    értelmes egy velem együtt leszel: –
    Én vétkezem, amikor Te hibázol,
    engem őrzöl, ha magadra vigyázol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gazdag Erzsi – Én megtanultam

    Én megtanultam fű-nyelven beszélni
    és fákkal szólni zúzott ég alatt,
    és megismertem hangtalan sírásuk,
    mikor fájdalmuk némán felfakadt.

    De mondják-e a füvek szélben, este,
    mondják-e egymásnak: kedvesem.
    És tudják-e az örökké parázslót
    kimondani, e szót, hogy: szeretem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Nézz rám!

    Nézz rám! Fordulj felém,
    Hogy lássam szemedben szemem,
    érints meg, szorítsd meg kezem,
    s mondd, szívedben létezem.

    Nézz rám! Simogasd meg arcom,
    jöjj még közelebb hozzám,
    minden csókom Neked adnám,
    segíts túlélni nehéz harcom!

    Nézz rám! Most csak én
    vagyok itt titokban Veled,
    s megcsókollak, ha megengeded,
    mert vágy lobbant szívem mélyén.

    Nézz rám! Nézz lelkem belsejébe,
    lásd, érezd meg féltett titkait,
    bújj hozzám, hogy csókoljam ajkaid,
    hogy eggyé forrjunk a fekete éjben.

    Nézz rám! Hadd hajoljak ajkadra,
    vad csókkal, forró öleléssel,
    s így szívem összeforr szíveddel
    s nem gondolunk a holnapra.

    Nézz rám! Itt vagyok Veled,
    elsuttogom, hogy nagyon szeretlek,
    és köszönöm, hogy melletted lehetek,
    s szívemben mindig lesz hely Neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Mint még sohasem

    Szeretnélek kibontani
    a hús ruhájából egészen
    s meglesni, új gyönyörűségben
    milyenek tested csontjai.

    Mert egész tested szeretem
    és mind, ami építi kint és bent,
    szeretnék megismerni mindent,
    ami benned oly jó nekem.

    Szeretem a fogaidat
    s az ujjaidat, ízről-ízre,
    csókodban bujdosik az íze
    gerinced csigolyáinak.

    Két lábad futárként hozott,
    csuklóid forogtak, emeltek,
    bordáid kínálták a melled,
    mint az ölelést a karod,

    s ezek a csontok rám hajoltak,
    megszerettek és gyönyörű
    óráknak mindig drága, hű
    szolgái és dajkái voltak:

    hogyne szeretném hát, ami
    csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
    ami a külső lét mögött van
    és már isteni rejtelem?

    Szeretnélek kibontani
    s vigyázva összerakni újra,
    aztán, ha van, lelkedbe bújva
    álmodni, mint még sohasem.

    Forrás: Lélektől lélekig