Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
mert nincs rendében eljárásotok,
ti a dolog végébe kaptatok,
és így tevétek már régóta mindig;
látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
ott fönn maradjon, míg majd valahogy
alája rakja szépen a falat,
s legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
ezért ad a hon nektek kenyeret,
ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
sikert mutattok is föl néha-néha,
csak olyan az, mint hogyha engemet
a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
ételt, s talán még épen olyan ételt,
mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
ha meg nem fogjátok az elejét,
ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
eláradó bőségben termenek,
s bár az utósó szolga és a pór
zsebébül aranyat marokkal szór:
azon nemzetnek még sincs semmije,
azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
nyomorg, tengődik mindenfélekép:
azon nemzet gazdag végtelenűl,
mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
a ház végére láncba szoriták,
s láncát harapva tördeli fogát,
amellyel védni tudná a hazát…
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
megvettetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
Forrás: FB Szeretem a verseket
