Kategória: Parancs János

  • Parancs János: A kivívott magaslaton

    A 80 éves Vas Istvánnak

    Kevés ami tudható,
    és kevés ami remélhető,
    elfonnyadhat a virágzó,
    fiatal cserje is,
    lángot vethet,
    szikrázva föltámadhat
    a holtnak hitt rózsatő

    Ki vagyok én? kérdezi
    nyiladozó értelmével a gyermek,
    ám egyértelmű válaszra nem lel,
    megvénülve se láthat
    csak imbolygó mécsvilágot,
    beomló falak közt parázsló,
    reszketve kihamvadó csillagot

    A bőven ömlő források kiapadnak,
    a dúsan megrakott magtárakból
    a gabonát – csontról a húst -,
    csipegetik láthatatlan csőrök,
    föl-fölbukkan már a váz is,
    a veszendő, pőre szerkezet

    Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
    aki föladná kivívott magaslatát,
    e kopár fennsík az ég elérhető,
    legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
    onnan belátható a világ kicsinyes,
    céltalan és önző torzsalkodása,
    onnan már megbocsátható tévedése

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: A szó maradt

    a szó maradt ez még megmaradt
    a szó maradt minden más hazug
    a melled a combod a hasad csak látomás
    képzelgés tűnő kép a cella falon
    átüt a víz nyirkos éj vergődő bogár
    kiáltozom a szavakat egymás után
    sorban a szótár szavait konokon újra
    nincs ami kötne bukó angyal zokog
    nem értem nem érted kiabálunk
    egymásnak minden jót kívánunk
    a közelgő találkozó csak szó marad?
    négy éve kérlek naponta vártalak
    mi lesz ha itt leszel félek néma az ajkam
    segítsél az első kétkedő mozdulatban
    látomás voltál csak a szavak maradtak
    védj meg magamtól van rá hatalmad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az idő hálója

    barátaim is lassan elmaradtak
    az ösvény két oldalán idegen arcok
    elesettségem közröhej tárgya lám
    íme az ember mondtam magamnak
    íme az ember és négykézlábra álltam

    szégyenkezem és nem felejtek s mindez nem érdem
    az idő hálója elejtett szabad vagyok
    a jövendőt tanúnak nem idézem
    maradék terveim nem kérem számon senkitől

    nézem a csillagos eget és mezítelen fekszem a porban
    fegyverektől nem félek ha kívánjátok megölhettek engem
    nem bántam meg semmit nem is védekezem
    magamtól félek sorsom eseménytelen
    nyugodt vagyok mint a kő minden reménytelen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az ősök útján

    Tégy bármit: végül magad maradsz,
    elhúzódnak mellőled a barátok,
    magadra hagynak ellenségeid,
    mégis az arcok fojtogató közelsége,
    a hajszolt testek melege-bűze,
    az együtt-rohanás fájó gyönyörűsége,
    valami felé, amiért látszólag érdemes,
    aztán végül csak ez: az együtt-maradás,
    az egymás keresése a sötétben,
    tapogatódzó kezek és lábak,
    a földbe süppedő, szakállas fejek,
    puha asszonyi gömbök és üregek,
    egymásra találnak újra és újra,
    s mégiscsak magad maradsz, együtt
    a többiekkel, együtt külön-külön,
    sodródva és hevülve a poshadt
    emésztőgödörben mindhiába,
    körbe forogva az utakon, tanácstalanul,
    reménykedve és zihálva, egyedül,
    mégis együtt velük, botladozva
    együtt a többiekkel, a mocskos koldusokkal,
    kurvákkal, részegekkel, a nyavalyatörős
    gonosz öregekkel, együtt a hajszolt csapattal,
    a halálraítélt menettel, vonszolod magad előre
    kitartó türelemmel, az ősök kitaposta úton,
    szégyenkezve s önmagad végképp megutálva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Engedély

    két hónapja várom hasztalan
    és semmi és múlik napra nap
    már ott lennék veletek
    buta latolgatás taktika
    egy légynek sem ártottam soha
    ideges és nyugtalan vagyok
    nem is tudom mit akarok
    és miért és otthon mit csinálok
    két hónapja a senkiföldjén
    elhagyott barátaimra gondolok
    némelyik meg is haragudott
    önző vagyok és ostoba úgy véli
    a csikorgó kínt nem lehet elmesélni
    reménytelenül többértelmű a beszéd
    se itt se ott a senkiföldjén
    ténfergek és kapkodok
    nem köt ide senki semmi
    nem bánkódom nem panaszkodom
    de elég volt a cella-magány
    a végső próba jön cinikusan így mondanám
    s ha rám szakad ismét az éjszaka
    magam akartam szétporlik a vágy is

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: De profundis

    csillapíthatatlan éhség
    és szomjúság

    valami végzetes félreértés vezérli
    egymás felé tapogatódzó lépéseinket
    és nincs föloldás: nem értjük egymást
    külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
    ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
    tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
    tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
    istent teremtettem a saját képemre és
    hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
    gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
    tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
    földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    az egymásnak ellentmondó
    magyarázatok közt

    tévetegen járok üres az elmém üres a szívem
    ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
    követni talán már erőm se kedvem se lenne
    nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
    csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
    ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
    sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
    amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
    ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
    senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
    mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
    az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

    egymás nélkül mégsem
    élhetünk

    szükségünk van a másik test melegére
    az ólmelegre a közös örömre nyomorúságra
    szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
    szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
    a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
    lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
    a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
    hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
    mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
    micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
    micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
    s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
    a mélységekből kiáltok hozzád Uram

  • Parancs János: A magaslaton

    már nem beszélnek,
    nincs miről,
    nem kérdeznek,
    ismerik a választ,
    ismerik a változatokat,

    csak ülnek egymás mellett,
    semmibe révedő tekintettel,
    napkeltétől napnyugtáig,

    a sziklákat morzsoló szélviharokat,
    figyelik a csapkodó záport,
    a sűrű havazást, a csikorgó havat,
    a tenger lomha, örökös hullámzását,
    a perzselő nyári napsütést,

    és sajgó csontokkal dideregnek,
    múltjuk fölé hajolva kutakodnak,
    a félelemtől reszketnek és fáznak,

    a király és a királynő,
    két roskadozó, büszke termet,
    menekülésre már nincsen erejük,

    végül beleolvadnak jajszó nélkül
    az irgalmatlan, jeges éjszakába

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Frankfurt

    A folyóparton üres homokbánya,
    oda hordtuk nyáron a szemetet.
    Villák között és kertek közt suhantunk,
    egy híd, egy lejtős út következett,
    a lóversenytér deszkakerítése,
    pár zökkenő, az autó lassított,
    de mielőtt még fékezhetett volna,
    az első éhség máris támadott!

    A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
    a helyezkedő hátak terrora,
    a föltaszított ládák közt megindult
    az előzetes, gyilkos cenzúra;
    osztozkodás a hulladék kövérjén,
    hogy alig állta saját rohamát
    a négykézlábra ereszkedett éhség,
    és föllázadt, és megadta magát.

    Belevesztek a porba és piszokba;
    az egész kocsi bőgve reszketett,
    a szívüket a moslék elkeverte
    és összemosta eszméletüket.
    A tele kannák mélyire kotorva,
    hogy szemük-szájuk elborult vele,
    belehaltak az eleven lucsokba,
    és föltámadtak fejjel lefelé.

    És visszavették, falatról falatra,
    mi velük együtt végképp elveszett,
    mámorosan az elgyötört mocsokból
    kikényszerített üdvösségüket!
    De gyönyörük csak el se élvezett még,
    hogy megfogamzott bennük a gyanú:
    először csak a szájuk keserült el,
    majd szívük lett iszonyú szomorú.

    A tolongásból hirtelen kiálltak,
    és úgy figyelték, szinte józanul,
    a nyomorukat eláruló mámor
    mint járja őket keresztül-kasul.
    És eleresztve magukat egészen,
    csak arra vártak már, hogy szerveik
    beteljesítsék, elvégezve rajtuk
    a gyönyör végső tévedéseit.

    Akárhová, csak szabadulni innét!
    Csak menekülni, szökni mielébb!
    Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
    hozzánk se ért az izzó csőcselék.
    Körös-körül a mozdulatlan bánya.
    Csak haza már! Alant a folyamon
    egy hajó úszhatott el a közelben,
    hogy csupa füst lett és csupa korom

    a fölfutó kijárat. Át a réten!
    A dombokat mohón szökellve át
    a lángoló betonra. Majd a villák!
    A zölden visszaáradó világ.
    A lóversenytér deszkakerítése,
    s a deszkaközök sortüze után
    a kertek alól kiájuló hőség,
    s a hirtelenül ránk szakadt magány.

    A lombok színe egyszerre kiégett,
    és elborult a tüzük az úton.
    Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
    és velünk együtt a paradicsom.
    Hátunk megett a kocogató kannák,
    s a szakadozó, poros fák között
    már fölmerült az alkonyati város:
    Frankfurt – 1945.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az angyali hírnök

    akármit csinálunk
    közeledik

    és ez megnyugtató mint a tenger
    örökösen háborgó kék hullámai

    jön a hóhullásban fehér lepelben
    könnyedén előredőlve bátran
    nemtörődöm lezser eleganciával

    közeledik a sötétség ormótlan
    torlaszai közt sugárzó alakja
    siklik felénk kezében fáklya

    hozza a jó hírt az ígéretet
    hogy reménykedjünk örvendezzünk
    ne féljünk a kietlen éjszakában

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Parancs János: Mikor már

    Mikor már nincs előre út
    és nem tudod, hová,
    mikor rádöbbensz először,
    hogy sehonnan sehová,

    mikor a szomjúság
    már elviselhetetlen,
    mikor az öntudat
    egyre kimerültebben,

    mikor tudod, hogy hiába,
    mégis ugrásra készen,
    mikor a szenvedőkért
    újra s újra a szégyen,

    mikor a percnyi hatalom
    megszállott pojácái,
    mikor a komor gépezet –
    ki merne protestálni? –,

    mikor már nincs előre, és
    nincs már hátra sem,
    mikor minden por és hamu,
    bármit, akkor sem.

    Forrás: Lélektől lélekig