Messziről nézem a vizet.
Hullámok játszanak a széllel,
a parton gyerekek nevetnek,
és a nap egyre mélyebbre hajol.
Valahol túl a látóhatáron
valaki szintén nézi ezt a fényt.
Talán nem is tud rólam,
mégis összeköt bennünket a víz,
a csend,
meg az, hogy mindketten várunk valamire.
A nap már a vízbe csúszik,
de a hullámok aranyba borulnak.
Így búcsúzik a világ,
amikor élni akar.
Szóltál egyszer,
s azóta visszhangzik bennem minden.
A csend is.
Nem tudom, mit mondtál –
már rég elmosta az idő.
Csak a hang maradt,
mint üres kagylóban a tenger zúgása.
Néha még fölriad bennem,
amikor elhiszem,
hogy végre elfelejtettelek.
És olyankor újra kezdem:
hallgatni a semmit,
amiben te szólalsz meg újra.
A város még álmos,
az utcák közt párák keringenek,
mint gondolatok a félálom és az ébredés között.
A pék már dolgozik,
a villamos csikorogva próbálja
összerakni a napot.
Én kávét főzök,
és hallgatom, hogyan ver az óra:
minden kattanás egy újabb lehetőség,
hogy ma ne legyek közönyös.
A fény lassan benéz az ablakon,
megcirógatja az asztalon a morzsákat,
és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.
Nem őrzöm a szavaidat,
mégis itt vannak bennem,
mint a tenger sós illata
a sziklákban.
Nem őrzöm az arcod,
mégis látlak,
ha lehunyom a szemem,
s átsüt rajtam a fény,
amit te hagytál bennem.
Nem őrzöm a kezed,
mégis érzem,
ahogy valahonnan messziről
megérint,
mikor fázni kezd a szívem.
Mert ami elmúlt,
az nem tűnik el,
csak megtanul bennünk
csendben maradni.
Már csak a fény maradt,
s az is fakulni kezd.
A fákon nincsen levél,
csak a madár maradt vendégnek.
A szél már hideg, mint a hallgatás,
s a felhők alatt
a város reszket,
mint egy elhagyott gyermek.
De bennem még meleg van.
Nem tűz, nem láng –
csak a szívem halk izzása,
amit senki sem lát.
