https://verskucko.com

Kategória: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!
    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.
    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

  • Radnóti Miklós: Tétova óda

    Mióta készülök, hogy elmondjam neked
    szerelmem rejtett csillagrendszerét;
    egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
    De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
    és néha meg olyan, oly biztos és örök,
    mint kőben a megkövesült csigaház.
    A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
    s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
    S még mindig nem tudom elmondani neked,
    mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
    óvó tekinteted érzem kezem felett.
    Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
    És holnap az egészet újra kezdem,
    mert annyit érek én, amennyit ér a szó
    versemben s mert ez addig izgat engem,
    míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
    Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
    mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
    s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
    az asztalon és csöppje hull a méznek
    s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
    s magától csendül egy üres vizespohár.
    Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
    hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
    Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
    elszáll, majd visszatér a homlokodra,
    álmos szemed búcsúzva még felém int,
    hajad kibomlik, szétterül lobogva,
    s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
    Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
    de benned alszom én is, nem vagy más világ,
    s idáig hallom én, hogy változik a sok
    rejtelmes, vékony, bölcs vonal
    hűs tenyeredben.

    1943

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941

  • Radnóti Miklós: Kilencedik ecloga

    (töredék)

    És most, mikor írok,
    együtt ülök a halállal.
    Kint napfény van,
    itt a szívemben sötét.
    Barátom, testvérem,
    ha eljut hozzád e szó,
    őrizd, mint gyönge lángot,
    mert egyszer majd belőle lobban
    újra a fény, ha visszatérsz.

    (1944, Bor – töredékes szöveg)

  • Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

    (töredék)

    És mondta a költő:
    »A mélyből kell fölhoznom most a szót,
    mint régi kútból a vödröt,
    s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
    Kimerülten lóg a kötél,
    s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«

    És mondta a pásztor:
    »Hallgass, mert hallgatni jobb,
    mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
    Húzd be fejed,
    és álmodj inkább arról a rétről,
    melyet elhagytál, mikor a hajnal
    először füstöt kavart föléje.«

    (1944 nyara, Bor)

  • Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Hatodik ecloga

    Látod-e este a szálkás nyárfa levelét?
    úgy hallgatom szívem zuhanásait,
    mintha a földre hullna mindahány.

    Nem tudom, miért írom így a versemet,
    bár ne tudnám, hogy versem áruló lesz,
    mert megsúgja majd, hogy hol jártam s kinek
    híre-hamva se marad.

    Élek még, de a versem elkóborol
    s hozzáteszi majd, mit elhallgatok:
    halott vagyok.

    Nincs semmi már.
    Csak a félelem él.
    És félek. És élek.
    És meghalok.

    Bor, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

    Bálint György emlékére
    Töredék

    Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
    hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
    Félsorokat róttam.
          Másról, másról igyekeztem
    írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
    rámszól: róla beszélj.
          És felriadok, de a hang már
    hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

    Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                Az erdőn
    újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
    fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

    Élsz-e, ki tudja?
          Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
    hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
    S nem tudnak semmit.
                De te élsz? csak megsebesültél?

    Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
    illat vagy magad is?
          Már szálldos a hó a mezőkön.
    Eltünt, – koppan a hír.
          És dobban, dermed a szív bent.

    Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
    reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
    régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
    mint a halottakét –
          Mégsem tudok írni ma rólad!

    1943

  • Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

    KÖLTŐ
    Kérdeztél volna csak magzat koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
    tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
    És megmaradtam. A fejem rég kemény.
    S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

    A HANG
    S a vörheny és a kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
    Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
    S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
    nem nyílik még husodban tán a rák.

    KÖLTŐ
    Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
    Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
    Szabad szerettem volna lenni mindig
    s őrök kisértek végig az uton.

    A HANG
    Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
    s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
    bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
    láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
    s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
    s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…

    KÖLTŐ
    Rabságból ezt se látni már.
    Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
    vigasztaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Segíts szabadság,
    ó hadd leljem meg végre honnomat!
    A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
    a lélek szélben égő szárnyait!
    És megszületni ujra új világra,
    mikor arany gőzök közül vakít
    s új hajnalokra kél a nap világa.
    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    A fák között már fuvall a halál.
    És már tudom, halálra érek én is,
    emelt s leejt a hullámzó idő;
    rab voltam és magányom lassan
    növekszik, mint a hold karéja nő.
    Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

    A HANG
    Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
    elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
    De haragod füstje még szálljon az égig,
    s az égre írj, ha minden összetört!

    1943

  • Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

    Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
    kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
    némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
    és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
    hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
    Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
    hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
    most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények…
    s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
    nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
    Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
    elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
    Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
    ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú
    régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
    Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
    kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
    hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
    ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
    hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
    Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
    karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
    mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
    Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
    falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
    Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…
    csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
    sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két
    versünk hogyha marad … szerelemről írhatok én még?
    Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!

    (1941)