https://verskucko.com

Kategória: Reviczky Gyula

  • Reviczky Gyula: Tavaszodik…

    Tavaszodik már az idő,
    beköszönt a napsugár.
    Lelkem édes gondolatja
    fönt, a felleg-honba’ jár.

    Nem tudom, de olyan édes
    még a bánat is nekem,
    kék egével, napsugárral
    a tavasz ha megjelen.

    Kedves ábránd langy fuvalma
    vonul át a lelkemen.
    Szép világ van, azt regéli,
    messze, túl a tengeren.

    S hallgatom, bár ismerem jól,
    milyen az a szebb haza.
    Halkan intek: Voltam én már,
    voltam én ott valaha!

    Az a súgár, az az illat
    nem idegen énnekem;
    ha sivár az élet útja:
    gyönyörűnek képzelem!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Télen

    Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
    Megint egy évet sírba zárnak.
    Lágy szemfedője hólepel,
    Bent lobogó láng fénye mellett
    Talán a szép nyárról csevegnek,
    Kiket fagy, hó nem érdekel.

    Ha zúg a szél, havat söpörve,
    Megtérnek csöndes házi körbe,
    Feledni szélvészt, zúzmarát.
    Ha künn a vihar egyre jobban
    Tombol, megfér egy kis sarokban
    Az ellenség s a jóbarát.

    Óh, mindig igy van e világba’!
    Kiket baj ér vagy sors csapása,
    Együtt busúlnak rendesen.
    Boldog, kinek van púha fészke,
    Ki, ha bu gond szállott fejére,
    Egy kis sarokba’ megpihen.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reviczky Gyula: Sírok között

    Szeretek én bolyongani
    közöttetek, sírok halottjai!
    Rég porladó szívek fölött
    a pázsit kétszer oly tömött.
    S köröskörül, amerre nézek,
    halál helyett száz ifjú élet.
    Azt olvasom fűben, virágban,
    hogy a sírból feltámadás van.

    Rég porladó szívek fölött,
    ahol a pázsit kétszer oly tömött,
    szoktam tűnődni egyedül
    a túlvilági lét felül.
    S ha új sírdomb előtt megállok,
    melyet benőttek a virágok:
    úgy érzem, holtakkal beszélek,
    s mélázva egy rózsát letépek.

    A temető csendes magánya
    mindig kedvenc helyem marad.
    A lét zajából ki-kivágyva,
    oda irányzom utamat.
    Ha bú emészt, ott enyhülök;
    a léttel ott kibékülök.
    Ha sírról sírra lépdegélek,
    úgy tetszik, hogy marasztanak.
    A holtak mintha intenének:
    „Békén viseld fájdalmadat.
    Begyógyul mindnyájunk sebe,
    tiéd is, bánat embere!”

    Forrás: Magyar Kurír