Ellenmondás van dalaimban.
Majd ragyogók, majd éjsötétek.
Onnan van ez, hogy poklot, üdvet
Gyorsabban, teljesebben érzek.
Örömre, búra oly fogékony
Szivem, hogy megrezdíti minden,
S mint érzékeny, művészi mérleg
A porszemtől is félrebillen.
Megvérez gyönge tűszurás is;
Kis szikrától is lánggal égek,
És örömemnek, bánatomnak
Okai gyakran semmiségek.
Forrás: Lélektől lélekig
Rideg legény vagyok, biz’ az!
Most érzem csak, hogy e pimasz
Német görcs vagy mi vett elő
S vagyok az ágyban nyögdelő.
Egy lélek sincs, ki kérdené:
“Mi baj?… teát készitsek-é?
Kell egy pohárka rum talán?…
Vagy menjen fris vizért a lány?…”
Fekszem lázban, tehetlenül.
A várva-várt álom kerül.
A gyertya pislog rám csupán,
Mert más virasztó nem jut ám.
Eh! – flegma itt a fődolog!
Azért bizony, a ki dohog,
Mert agglegény maradt, buta –
Forduljon fel, mint egy kutya!
Forrás: Vers mindenkinek
E melltű gyöngye – régi képbeszéd –
Beteg kagylónak kincsét képezé.
Szivem a lázas, szenvedő, beteg.
Gyöngyhez hasonló kincset rejteget.
Ezzel viszonzom én ajándokod’.
Gyöngyös melltűért gyöngy kis dalt hozok.
A kis melltű talizmánom leszen:
Tudnillik, mig zálogba nem teszem.
Forrás: Vers mindenkinek
Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sirok.
Szeretem a világi lármát,
Hol elkábúl az öntudat,
Ha vérező szivembe vágják
Unalom, kétség karmukat.
S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam
És ráfonódni, mint a repkény
A szívre, mely virágtalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Forrás: Lélektől lélekig
I.
Hatalmas, bölcs, előrelátó,
Jézus tanát megismerő;
néped’ pogányságból kiváltó,
te jóság, bölcseség, erő!…
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
nem szülnek hosszu századok:
első királya magyaroknak,
áldassék áldott jobb karod!
Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
Kezében a kereszttel állta
meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
hiába vívták ekkorig:
a vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.
Ha néha hallád is fohászát,
midőn kitört az érczkebel,
panaszkodón, hogy ős hazáját
egy rosszabbal cserélte fel:
véres csatákban, végveszélyben
azért nem ingott, csüggedett;
mint büszke czédrus, oly kevélyen
állott meg századok felett.
S lesz még idő, jön még olyan nap,
midőn, dicsőséges király,
hatalmát a rég’ vert magyarnak
majd nem gyöngíti belviszály,
ha majd a népek viharába’
csak a te koronád nem ing,
s a magyarok fölkent királya
magyar király leszen megint!
II.
Magyarok első szent királya,
hitetlenből hivőt csinálva,
a honszerzés másik felét,
mely még dicsőbb, te végezéd.
Körülhordatva a keresztet,
a kóbor lábat, kósza kedvet
egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!
Im, ezer éve fenragyog már
a szent kereszt és áll az oltár,
honnan tömjénfüst és ima
hozzád repül, Isten fia.
Üdvünk sehol se volt, csak épen
a megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.
Élünk, vagyunk már ezer éve
sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
s mig a kereszt marad jelünk,
dicső király, el nem veszünk!
III.
Dicsőség, szent jobb kéz,
balsorsban reményünk;
tanuja, hogy nincs oly vész,
melyet túl nem élünk:
a magyarnak légy kalauza váltig,
egészen a boldog Kánaánig.
Békülőnek békejobb,
küzködőnek támasz.
A ki téged félredob:
bajba’ meg nem áll az.
Ezer éves szent ereklye, érd meg
a boldogabb újabb ezer évet.
Büszke, bátor öntudat
emelje hazánkat.
Te mutasd meg az utat
a magyar királynak,
hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
ő folytassa, végezze dicsőbben!
Forrás: Szeretem a verseket
Magány! Magány, téged szeretlek!
De csönded mégis fáj nekem,
Ha úgy magamban elmerengek
S végig tekintek éltemen,
Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:
Egyedül, egyedül!
Azt hallom a zajos teremben:
Ezek közt senki sem szeret!
S hallom: nem ért itt senki engem!
Ha emberek közé megyek,
Szivem e hangtól sohse menekül:
Egyedül, egyedül!
Ott fészkel állandón szivembe’
Rosz álmival a bús magány,
S ugy megpanaszlok éjjelente
S kérdem: nincs hát sehol tanyám?
És könyre köny lassan szemembe gyül:
Egyedül! egyedül!
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretlek-e? Mit kérdezed?
Hisz lángoló érzésemet
szememből is kinézheted.
Képed szívemben ringatom,
de üdvöm, édes angyalom,
ki nem, ki nem dalolhatom.
Ó, mert lezártad ajkamat,
s dal rajta most csak egy fakad:
csókot ha csókkal visszaad.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem fáid zizzenését,
Rejtelmes árnyvilágodat.
Ha elgyötört a gond, a kétség,
Hűn őrizték meg titkomat.
Szívemnek rejtett gerjedését
Fűnek-fának ki nem beszélték.
Erdő, te jó vagy s részvevő:
Rejtsd el, ki bús és szenvedő.
Beh jó sötétzöld fáid árnya,
Ha izzó égről tűz a nap
Ha meg vagy sértve, megalázva:
Pihend ki erdőben magad.
Oh mert a harcz, a földi lárma
Elnémul e zengő magányba’,
Ahonnan mit se lát szemed,
Csak szelíden kéklő eget.
Szellőtül ringó kebeledre
Boruljon, ki magányt óhajt.
A fák pajzánul enyelegve
Gúnyolnak itt minden sóhajt.
Kinek nem jő meg itt a kedve –
Már élve holt, el van temetve,
Ki téged, erdő, nem szeret:
Még nem örült, nem szenvedett.
Forrás: Szeretem a verseket
Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az időnek:
Ki, a mi ember-agyban míriád,
Nem olvasod, mert semmiség előtted:
Ki búborék gyanánt elfújhatod,
Mit összehordtak népek, századok:
Minden füszálban érezlek; de elmém
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.
Kit megtagad a léha kétkedő,
Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
Te földi szóval nem nevezhető,
Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
A por fiához más nem illik itten,
Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.
Ki oda tűzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.
A tudomány, az ember-bölcseség
Hadd fejtegesse millió csodáid’…
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
A melyen át egedbe nézni áhit.
Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
Időnek vége hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak.
Forrás: Lélektől lélekig
