https://verskucko.com

Kategória: reviczky gyula

  • Reviczky Gyula: Sátán

    Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
    Nevetett, hítt, igérte kincseit.
    Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,
    Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
    «Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
    Protekcziómat ígérem neked.
    Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
    Mind a tied lesz…» – Én koldus leszek.

    «Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:
    Igy senki sem felelt nekem soha.
    Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;
    Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
    Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;
    Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
    Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?…
    Fejedet rázod?…» Én koldus leszek.

    Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
    Majom és róka lenni nem tudok.
    Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
    Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
    Vigasztalóm az édes dal zenéje;
    Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
    S dalolva hágok a sátán fejére.
    Aranyod nem kell! Én koldus leszek!

    Urad vagyok! Leszállok a pokolba
    És Luczifert magát elégetem.
    A jókat összegyűjtöm egy akolba.
    Halleluja! Megáldva végzetem!
    «Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
    Bolond te, kin segítni nem lehet.
    Adieu!» – S én visszadőltem vánkosomra
    És felzokogtam: Én koldus leszek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Egyedül

    Magány! Magány, téged szeretlek!
    De csönded mégis fáj nekem,
    Ha úgy magamban elmerengek
    S végig tekintek éltemen,
    Egy szó, mint kő, szivemre nehezül:
    Egyedül, egyedül!

    Azt hallom a zajos teremben:
    Ezek közt senki sem szeret!
    S hallom: nem ért itt senki engem!
    Ha emberek közé megyek,
    Szivem e hangtól sohse menekül:
    Egyedül, egyedül!

    Ott fészkel állandón szivembe’
    Rosz álmival a bús magány,
    S ugy megpanaszlok éjjelente
    S kérdem: nincs hát sehol tanyám?
    És könyre köny lassan szemembe gyül:
    Egyedül! egyedül!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: SZERETLEK – E

    Szeretlek-e? Mit kérdezed?
    Hisz lángoló érzésemet
    szememből is kinézheted.
    Képed szívemben ringatom,
    de üdvöm, édes angyalom,
    ki nem, ki nem dalolhatom.

    Ó, mert lezártad ajkamat,
    s dal rajta most csak egy fakad:
    csókot ha csókkal visszaad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Isten

    Kinek porszem, mi nékünk egy világ,
    S egy rebbenés határa az időnek:
    Ki, a mi ember-agyban míriád,
    Nem olvasod, mert semmiség előtted:
    Ki búborék gyanánt elfújhatod,
    Mit összehordtak népek, századok:
    Minden füszálban érezlek; de elmém
    Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

    Kit megtagad a léha kétkedő,
    Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
    Te földi szóval nem nevezhető,
    Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
    Magát tagadja meg, ki megtagad,
    Mint a napot, a fényt, a szint a vak.
    A por fiához más nem illik itten,
    Minthogy Tebenned megnyugodva higyjen.

    Ki oda tűzted a közös napot
    Sugárzó lényed egy parányaképen;
    Ki hangodat majd zúgva hallatod,
    Majd édes összhang bájos zengzetében;
    Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
    De, hogy meghaljunk, még sem engeded;
    Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
    Megértni vágyó elmém összeroskad.

    A tudomány, az ember-bölcseség
    Hadd fejtegesse millió csodáid’…
    Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
    A melyen át egedbe nézni áhit.
    Engem, tünődőt, volt-e kezdeted.
    Időnek vége hogy mikor lehet:
    Érzése elfog a parányiságnak,
    És leborulva, térdemen imádlak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: A bolondok házából

    A végtelenséget belátom;
    Kezdet seholsincs énmegettem.
    Átestem miljó változáson;
    De nem tudom, mikor születtem.
    Ezer halálom volt immár nekem
    S születésimnek száma végtelen.
    Voltam az első vércsepp egykor,
    Amely Kainra csepegett,
    S a rózsaszál, mely a habasszony
    Vércseppiből keletkezett.
    S mikor kő voltam, hideg, érzéketlen,
    Nyugalmat én akkor se leltem;
    Mert Jákob rajtam álmodá,
    Hogy angyallal harcolt soká!…
    Volt egyszer egy mihaszna, vak s beteg;
    Mondott egy hosszú, büszke éneket
    Hős Ilionról, harcokról… szegény!
    A koldusbotja voltam én.
    Sok szeretője volt Aszpáziának:
    Én voltam a szíve neki.
    Egy bölccsel egykor engem itatának.
    Hjah! bölcset gyilkol, aki teheti.
    Abdérában csupa bolond lakott;
    Engem, a békát, egy se bánthatott.
    S voltam a Kleopatra buja szája;
    Antóniuszt csókoltam eleget;
    S hogy elrohadt a föld legszebb rimája,
    Belőlem kígyó mérge lett.
    Az asszonyok is mérgesek;
    Marnak, kínoznak, rontják véredet.
    Jézusnak egykor Golgothán,
    Mint szivacsot nyujtott a vad pogány.
    Sóhajtozám Ahazvér ajkain:
    Meg nem halhatni óriási kín!
    Lángoltam és eretneket
    Nyaldosnom óh, be jól esett!
    S midőn szél ingatott a fán
    S voltam borízű alma, tán
    Megettek?… óh, dehogy!… fura!
    Tellnek valék a centruma.
    Pestis voltam s megöltem legelébb
    Egy olasz amoroso kedvesét.
    Tövis koromba’ volt egy kis kalandom
    Burgundi Máriával, s mért tagadnom,
    Jó tréfaság volt s mondhatom,
    Gyönyör volt a szemérmes asszonyt
    Halálra kínzanom.
    Nem is levék aztán pocsékra tinta;
    Mert egy sűrűvérű komédiás
    (Rosszgyomrúak mondják, derék írás)
    Hamlet históriáját vélem írta.
    Később, emlékszem, Don Quijote
    Agyában volt a székhelyem,
    S a jó lovag legott
    Sovány s bolond lett szörnyűségesen.
    S mert nincsen kötve semmi helyhe’,
    Lettem Maratnak nyelve,
    Aztán meg’ édes torkú csalogány;
    Megédesült dalomtul a magány.
    Voltam pompás kamélja; kéjjel
    Örömlány keblén hervadék el.
    Sőt már golyót is öntöttek belőlem;
    Csatába vittek katonák;
    Prédára lestem puskacsőben
    S Petőfi szívét jártam át.
    S bár sorsom ennyit változott,
    Nem múltam el s el nem múlok.
    S míg ezeket beszélem,
    Egy bolondnak fejében
    Egy darab agyvelő vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Pünkösd

    Piros pünkösd öltözik sugárba,
    Mosolyogva száll le a világra.
    Nyomában kél édes rózsa-illat,
    Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

    Hogy először tünt fel a világnak:
    Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
    Megoldotta apostolok nyelvét,
    Hirdeté a győzedelmes eszmét.

    Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
    Ma is minden bánkodó szivének,
    Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
    Világitó sugaradat áldja.

    Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
    Világositsd hittel föl az elmét.
    Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
    Diadallal az egész világon!

    Piros pünkösd, szállj le a világra,
    Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
    Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
    Szeretetnek sugara, Szentlélek!

    Forrás: internet

  • Reviczky Gyula: Virágok

    Mindig szerettem a virágokat.
    Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
    Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
    Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.

    Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
    Elrejtve, bokrok közt illatoznak.
    Éltük rövid, de nyár van azalatt,
    Míg ők a nap felé mosolyganak.

    S ha jő az ősz, a rózsahullató,
    Sóhaj, sírás tőlük nem hallható,
    Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd;
    Tán elhervadni is gyönyör nekik.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Reviczky Gyula: Utolsó vágy

    Ha majd értem jön a halál
    (Akármikor, készen talál),
    És nem lesz, a ki megsirat:
    Attól e szív meg nem riad.

    Nem kell se könny, se koszorú:
    A sír lakója nem hiú.
    Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,
    Az árok is jó pihenő.

    És hogyha majd haló porom
    Távol jövőben egykoron
    Képezni fogja föld mezét
    S kél-száll a légben szerteszét:

    Hadd légyen útszélen helye,
    Koldús sarúját lepje be;
    Csak legalább melyet takar,
    Legyen minden kis rög magyar.

    S hol most kelettől nyúgatig
    Testvérietlen nép lakik;
    Egy nyelvet értsenek csupán:
    Szép nyelvedet, magyar hazám!

    Forrás: Magyarul Bábelben