https://verskucko.com

Kategória: Sárhelyi Erika

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Féltés

    Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
    bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
    s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
    futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

    Csípősek már az álmatag reggelek,
    ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
    most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
    s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

    Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
    az esztendő festetlen, tiszta arcán.
    Kezem a kezedben mégis megremeg…
    egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Derengés

    Milyen nehéz tud lenni az éj!
    Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
    s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.

    Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
    rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
    a meglassúdott órák.

    Csak bámulom a kertet az ablakon át,
    követem, mint surrannak odakint az árnyak,
    a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
    bújnak egymásba a reszkető levelek.

    A világ bódultan szendereg, mikor én még
    virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
    szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
    fényesül a mélybe zuhant horizont.

    S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
    bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
    valahol éppen megszökik egy álom,
    s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Lassú menüett

    Leszállt az éj, de még túl sok a fény,
    a nappali nyüzsgés is itt rekedt.
    Aludjunk el valami új mesén,
    hadd legyek most kicsit a gyermeked.

    Bántja szemem, kapcsold le a Holdat,
    fújd el, kérlek, a csillagok tüzét,
    úgy ringass, hogy két kezed a holnap,
    higgyünk benne, hogy lesz még meseszép.

    Dúdolj nekem, lásd, szívedre bújok,
    éreznem kell a páros ütemet.
    Könnyebbednek lelkemen a súlyok,
    amíg szól ez a lassú menüett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Rejtekemben

    Emlékek ezreit őrizem magamban.
    Ujjam végében érintések hevét,
    két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
    Lépteim nyomán, a por verte úton
    keresztutak fái integetnek át.
    Hajamban megbújnak copfos éveim,
    pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
    tudatom legmélyén nem várt válaszok,
    s pár kérdés még megtorpanva áll.
    Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
    mélybarna íriszem elrejt téged is.
    Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
    s képzeletem néha messze-messze visz.
    Mosolyok ívébe simítom az arcom,
    neveket dajkálok a homlokom mögött.
    Ha futott is szívem szerte a világba,
    megbékélt végre, s hazaköltözött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Nélküled

    Nélküled folyó vagyok, mely
    medréből kilépve fut tova,
    hulláma rombolva, sírva árad,
    nem nézve mikor jut s hova.

    Nélküled kavics vagyok, mely
    évekig hever lent a porban,
    nem játszik vele gyermeki kéz,
    lábak taposnak rajta sorban.

    Nélküled hinta vagyok, mely
    elhagyott játszótéren áll,
    por lepi be, lánca nyikorog,
    s már csak lebontásra vár.

    Nélküled apró ház vagyok, mely
    pusztában áll magányosan,
    nem keresi fel fáradt vándor,
    pihenésre szomjasan.

    Nélküled csermely vagyok, mely
    lassan felszívódik a földben,
    nem táplálja hegyekből a hólé,
    s eltűnik örökre csendben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Te, ki félszavakból ért

    Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
    mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
    s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

    Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
    s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
    miközben minden perc taszít egyet rajtam.

    Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
    hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
    ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

    De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
    lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
    és rímes rejtekemből előcsalogatsz.

    Forrás: internetes versgyűjtemények

  • Sárhelyi Erika: Októberi délibáb

    Mint nyáron, hogyha zord fellegek jönnek,
    és bánatba vonják arcát a földnek,
    úgy tűnik az őszből a varázs, a szín,
    már nem köszönnek rám kedvenc bokraim.

    A világra hunyva ónszürke szemét,
    jéghideg esőket önt szerte az ég,
    csöndesen fuldoklik az utca, a tér,
    október karja a csatornákba ér.

    Ázik a zászló, a rendőr, az ünnep,
    ázik, ki sírja, és ázik, ki tüntet,
    a forrongó múlt s a szánalmas jelen,
    kanálisba fúl a bomlott értelem.

    Lám, tűnik az őszből a varázs, a szín,
    elcsúszik a ma a régvolt álmain,
    fakult falevelek közt tapod a láb,
    és földre hullik az összes délibáb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Szonett a szerelemért

    Néha feledem, hogy időnk véges,
    hogy szeretni itt a földön van jussom.
    Míg ver szívem, míg érezni képes,
    míg szép szívedbe magamat rajzolom,
    míg tegnapom igaz holnapra ébred,
    s hinni tanul bennem a kétkedés,
    míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
    s mosolyod örökre elmémbe vés,
    addig tudom, hiába nem éltem,
    s lelket sem koloncnak adott az ég,
    nem baj, ha a vég korán jön értem,
    csak téged engedjen szeretni még.
    Futnak a napok, s vele az évek,
    most kell szeretnünk, nincs másik élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Naplemente

    A fény csuklik keresztbe az ágon,
    Reszketőn, mint lágy tavaszi szellő.
    Szelíd lankák közt búcsúzik a Nap,
    Kendője bíbor palástú felhő.

    Megnőnek az árnyak, hív a távol,
    Sötétkék bársony hegyek intenek.
    Hangok élednek szunnyadó fűben,
    Pislognak aprócska, tünde fények.

    Rezgőn izzik egy röpke pillanat,
    Majd a valót elnyeli a sötét.
    Csendhangok születnek a táj ölén,
    Az éj felölti ében köntösét.

    Forrás: Lélektől lélekig