Milyen nehéz tud lenni az éj!
Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.
Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
a meglassúdott órák.
Csak bámulom a kertet az ablakon át,
követem, mint surrannak odakint az árnyak,
a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
bújnak egymásba a reszkető levelek.
A világ bódultan szendereg, mikor én még
virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
fényesül a mélybe zuhant horizont.
S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
valahol éppen megszökik egy álom,
s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.
Forrás: Lélektől lélekig
