A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.
Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te, én, a Hold és a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
homlokod borult egére
napfényt csókolok
friss szélként fújom el
a felhősereget
harmat leszek tündöklő
nyári reggelen
s fűszálon táncolva
incselgek veled
meztelen talpadat
megcirógatom
fáradt arcodon
mosollyá leszek
mint bohókás lepke
kezedre szállok
s mire eszmélnél
messzire röppenek
kapj el ha tudsz
zárj tenyeredbe
ujjaid közül nézem
majd a felkelő napot
s ha eljön az éjjel
csillagod leszek
szívedbe mindörökre
szerelmet álmodok
Forrás: Lélektől lélekig
Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.
Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.
Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg az este,
hűvösét gyöngéden a vállaimra tette.
Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig – s lám, eltűnt, mint egy álom.
Forrás: Lélektől lélekig
Égővörös selyemként loboglak
Körbe, inas nyakadba csókolva
Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg
Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha vágy volna, de csak emlék,
mintha most volna, ami oly rég,
mintha valóság, pedig mákony,
üvegen pára, homokban lábnyom.
Mintha itt lenne, ami távol,
mintha engedne, ami gátol,
mintha megélném, szinte látom,
éber kómában, álomhatáron.
Mintha még hívna, aki elment,
mintha csak volna, ami nem lett,
mintha tükör, pedig egy ablak,
ki-bezárt fényből ketrec magamnak.
Mintha már múlna, ami mégsem,
mintha láng gyúlna a sötétben,
mintha költemény, de csak szándék,
egy vers, ami szív, szív, ami játék.
Forrás: Szeretem a verseket
Valahol, túl a Naprendszeren
talán készül már egy új Föld,
verejték Isten homlokáról,
vagy egy könnycsepp, mit letörölt.
Tőlünk távolabb fényévekkel
talán van még számunkra hely,
valahol talán visszhangra lel
hat milliárdnyi szívzörej.
Forrás: Lélektől lélekig
esernyők nyílnak
fölénk borul zordan a szürkület
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet
elemelkedünk
testünk könnyű, akár a kósza szél
hajunk csupa víz
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
táncol az ernyő
alattunk összemennek a házak
aprócska folyók
mint kék erek a bőr alatt futnak
ázik a világ
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
észre se vesszük
s már a világ tetején állunk
ránk néz a Nap
arcunk meleg mosolyában fürdik
alig hisszük el
hogy odalent órák óta esik
maradni kéne
gyöngéden átkarol az örök-kék
könnyű elhinni
hogy idefent lehet az öröklét
Forrás: Lélektől lélekig
Két tőről fakadtunk, s lám, lombjaink
Egymásba nőttek eltéphetetlenül.
Kívül tép a szél, de madárdal szól
Itt mélyen, leges-legbelül.
Ha zúg az erdő, farkasok ha jönnek,
Vagy balta éle csap kérges húsunkba,
Csak összefonjuk erős ágaink,
S nem omlik össze a büszke korona.
Fák vagyunk, barátom, s az égig érünk,
A napot is elérjük, hogyha kell.
Most vihar van. Veszett ma a világ.
De te fa vagy. S a fák sosem adják fel.
Forrás: Lélektől lélekig
„…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”
Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.
Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.
Robinson se lehetett jobban árva,
mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg…
egyszer elvisz tőlem korán… túl korán.
Forrás: Lélektől lélekig
