https://verskucko.com

Kategória: Szabó Magda

  • Szabó Magda – Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.

    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.
    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Karácsony

    Oldják iszákjukat a csendesülő,
    alacsony fellegek,
    omlik az ártatlan, együgyű hó
    a háztetők felett.
    A füst elkapja derekát,
    együtt forognak,
    úgy imbolyodik a világ,
    ahogy ők imbolyodnak.

    Húzzák már komoly szarvasok
    az ünnepet,
    szájuk körül az esti pára
    s az eltűnt gyermekkor lebeg.
    Omlik a hó, ömlik a hó,
    nem nézi, hova hull,
    csak bámulnak a szarvasok,
    szarvukon gyertya gyúl.

    Ömlik a hó, omlik a hó,
    leng, surrog és kering,
    eltemeti a surranó
    december lépteit,
    meztelen, ezüst lábnyoma
    nem villan már sehol,
    a szarvas békén lépeget,
    bizakodik, dalol.

    „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
    „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
    Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
    Mit feleljek neki?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eldobom

    Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
    egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
    Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
    bölcsen,
    minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
    Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
    végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
    Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
    tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

    Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
    gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
    Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
    öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
    Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
    bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
    Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
    vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.

    Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
    ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
    Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
    elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    feléhajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van, – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.

    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.

    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.
    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.
    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    felé hajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Szabó Magda: Vissza az emberig

    E vad tavaszt, mely kelleti magát,
    s fejét simítja térdemen,
    rácson keresztül, csontjaimon át
    elemzi a gyanakvó értelem.
    Ám a napok feküsznek karikában
    jövőm körül, nem ugrik rám a hét,
    kioltotta babonás foszforát
    szeme mélyén: alszik a hét menyét.

    Kit léptemhez szoktattam annyi éve,
    eloldozta nyakörvét, elhagyott,
    fut a magány idegen utakon,
    nem őrzi házam, kísér friss nyomot.
    Még vacka ki se hűlt a küszöbön,
    felé hajol, szimatol ösztönöm,
    vinnyog vesztett szagán: ügyetlen
    boldog a boldogok között.

    Te, ki pilláid szép ívén
    sorsomat húnyod s emeled,
    hánts ki e szűkölő örömből,
    lendítsd meg lendületemet!
    Bogozz ki a hálós gyanúból,
    mit születésem rám kötött,
    forraszd be újra a világba
    nyugtalan köldököm!

    Ágyúk, galambok… Annyi éve már,
    s nem hittem el. Hitesd el: itt a béke.
    Öt ujja van – öt földrész –, mint nekem,
    szorítsd kezem a földgolyó kezébe!
    Segíts fel indák s állatok fölé,
    kikhez lehúzott az alig
    túlélt iszony a gyilkosok közül:
    emelj vissza engem az emberig!

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?

    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.

    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kívánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:

    Köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

    Forrás: Magyar Kurír