Kategória: Szabó Magda

  • Szabó Magda: Fa

    Mikor születtem, nem tudom.
    Kitől születtem, nem tudom.
    Valaki él homlokomon,
    hintál hintáló hajamon,
    de az ő nevét se tudom,
    csak szeretem,
    mert fényes és ártatlan és vidám,
    és fúkál is valami furulyán,
    valami láthatatlan furulyán,
    és nemigen van egyebe,
    csak hangja pici rezegése,
    egy síp meg a szíve verése.

    Néha gyerekkoromról álmodom.
    Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,
    mikor felébredek;
    mit álmom suttogott,
    kinevetem.
    Mert nem lehet, hogy valaha
    ott éltem az avarban odalenn,
    s nem volt, csak két fülem,
    kis zöld fülem,
    és azzal néztem kifele,
    és azzal néztem felfele,
    és azzal néztem százfele,
    azzal hallottam, ettem is,
    beszéltem is,
    még sírtam is.

    Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld
    kis fül, amely néz, hall, eszik,
    kérdez, panaszkodik, növekedik,
    bontakozik…
    Csak álom. Annak is
    hamis.
    Ha igaz volna, a kocsány,
    a két fülem közötti csepp kocsány
    sarjasztotta volna derekamat,
    nagy hajamat,
    lágyszívű, kíváncsi nyakamat;
    ugyan!
    Csak álom fodorít ily
    lágyszövetű, likacsos,
    tág gondolatokat.

    De ritkán álmodom, mert
    ritkán vagyok magam.
    A Fényes gyakran eljön,
    elnézem, hogy suhan,
    kutat a bokrok alján,
    kerek követ sikál;
    én nem tudom, ki küldi,
    azt sem, hogy mit csinál,
    de szeretem, ha eljön,
    és haragszom, ha megy,
    és hátára borít egy
    alacsony felleget.

    Olykor beszélgetek,
    mert jön Csupaszáj, a bolondja,
    itt ül valahol le a lombba.
    Azt szem még sohase látta,
    se csontja, se húsa, keze,
    nincs annak semmije se,
    csak torka, hangja meg szája.
    Az a száj
    be nem áll,
    csak fújja a magáét, fújja,
    ha elunja, elkezdi újra,
    nem nyughatik,
    ha eljön, el nem hallgat
    estétől reggelig.
    Ha kérdem, merre él,
    maga se tudja, hol lakik,
    hogy honnan jön, ha jön,
    de ha meghúzza magát, eltűröm,
    hadd vessen ágyat idefenn
    a levelen,
    s néha a lombokat
    megemelem,
    hogy meglessem, mit csinál odabenn.

    Csepp súlya alatt a levél
    meg-megrezdül, mozog,
    nem látom őt, csak hallom,
    ahogy felém susog,
    emelkedik s ereszkedik
    alatta a levél,
    s míg álmodik, szuszog.
    Álmában is beszél.

    De néha berúg, kiabál,
    nincs nyaka, hát a szavát
    kapom el legalább,
    szorítom, míg sírva zihál,
    kopaszra rúgja az ágat,
    de fogom, amíg belefárad.
    Addig kapálódzik, visít,
    amíg a dörgés föl nem ébred,
    akkor már elengedhetem,
    úgyis csattognak már a fények,
    a feketén piros szalag fut,
    bőgnek a riadt fellegek;
    minek szorítanám tovább,
    ha kibomolnak az egek.

    És más is téved erre még
    kívülük; minden évben
    ellépegetnek homlokom
    rengő árnyába négyen:
    egy bokrétás meg egy arany botos,
    egy rőzsehordó meg egy puttonyos,
    sosem együtt, mindig egymás nyomán:
    ifjú, legény, anyóka meg leány.

    S ha nem jön senki, és a csönd,
    mint az a fehér valami,
    kezd hullani,
    elindulok sétálni egymagamban,
    oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,
    fel nem riad.
    Megyek a homorú ég alatt,
    nézem a fényt odafenn,
    és lengetem
    a karjaimat.
    És táncolok. S míg táncolok,
    a titokra gondolok,
    mert van ám nekem szeretőm,
    van jegyesem,
    de hogy ki, el nem árulom,
    nem mondom meg sosem.

    Majd kiderül, majd kiderül,
    amikor meghalok,
    hogy ki szeretett engem úgy,
    de csak ha nem vagyok.
    Táncolgatok, fordulgatok
    a lengő ég alatt,
    konok rostok meg zsigerek
    őrzik a titkomat.
    Csak holtom után mondom el,
    ki volt a jegyesem,
    hogy kit szerettem, és kinek
    zálogát viselem.
    Csak holtom után mondom el
    majd ott a porba, holtan,
    s megvillantom gyűrűimet,
    melyekkel összeforrtam.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Magda: Madár

    Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
    micsoda kis lélek vagyok,
    ki ablakodon kopogok,
    és mint a gránát, tüzelek,
    és lengek-ingok-libegek,
    és hámba fogom a szelet,
    és hintálom a levelet,
    összekuszálom a leget,
    s azt a suttogó szövetet,
    amit a hajnal tereget,
    min villogás az erezet?
    Vagyok az élő suhanás,
    vagyok az élő zuhanás,
    lengés vagyok, kerengés,
    zengés meg visszamerengés
    arra, amiről azt hazudod,
    azt hazudod, hogy elfeledted,
    ám én megszólalok feletted,
    ám én átsuhanok feletted,
    megvillantom szárnyaimat,
    a selyem kardokat,
    melyek átmetszik az eget
    és hazugságodat,
    és akkor már tudod,
    akkor rögtön tudod,
    hogy az angyal vagyok,
    aki gyerekkorodban
    úgy magadra hagyott.


  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?
    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.
    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kivánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:
    köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

  • Szabó Magda: Sírfelirat

    Én sose jártam nélküled,
    csak most jöttem előre;
    az ifjúságod elgurult,
    azt őrzöm itt a földbe.

    A szál, mely fogta lelkemet,
    a fényes szál kibomlott,
    ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
    s nevem kimondod.

    Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
    mint otthon, odafenn,
    s nem tudta más, hogy közeledsz,
    csak szívem és fülem.

    Majd rádnézek, mint annyiszor,
    hogy mit hoztál nekem, –
    ó, hozd magaddal a napot!
    Hideg van idelenn.