https://verskucko.com

Kategória: Szilágyi Domokos

  • Szilágyi Domokos: József Attila

    Katonája a mindenségnek,
    bakája a nyomorúságnak,
    teszünk azzal valamit is,
    hogy a füvek zöldellő erejébe
    visszahelyezzük a halottat?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 9. (Rekviem)

    At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,
    perfluat et pomis candidus ante sinus.
    (Tibullus)

    Nem szabadulsz
    az üszkös napok kísértenek
    Nem szabadulsz
    hány halál halott int neked
    Nem szabadulsz
    álmodban nyögsz kiáltozol
    Nem szabadulsz
    soha e lidércnyomán alól
    Nem szabadulsz
    lelkeden bűzös átok tesped
    Nem szabadulsz
    nem feledhet elkínzott tested
    Nem szabadulsz
    csupa csont-bőr emlékeidtől
    Nem szabadulsz
    pokolban égett éveidtől
    Nem szabadulsz
    beléd süttettek visszajárnak
    Nem szabadulsz
    nem szabadulsz csak a halállal
    Nem szabadulsz
    viaskodsz tűnt kísértetekkel
    Nem szabadulsz
    – de izzó vád vagy élő fegyver

    Mennyi erő
    pusztán az is hogy nem feledhetsz
    Mennyi erő
    e gyönyörű új küzdelemhez
    Mennyi erő
    hogy harcrakész vagy mindhalálig
    Mennyi erő
    hogy nincs halál amely megállít
    Mennyi erő
    hogy volt értelme jajnak kínnak
    Mennyi erő
    álmodni hús-vér álmainkat

    1960

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 8. (Rekviem)

    HAJDAN eke nyomán hajoltunk a föld kitárt ölére,
    pult mögött sürögtünk, esztergapadnál hámoztunk acélt,
    főkönyv égignyúló számoszlopait mászta meg szemünk,
    gyermeket nemzettünk, sztrájkoltunk béremelésért, gyülekezési jogért,
    repülőgépről csodáltuk a bogárházú városokat,
    szavaltunk, énekeltünk, sírtunk, verset írtunk,
    gyaluval deszkát szelídítettünk, míg kezünk elvadult,
    vertük az üllőt lihegő kalapáccsal, lovat csutakoltunk,
    töltényt is gyártottunk, ha kellett, s nem tudtuk, hogy önmagunk ellen,
    sorbaállottunk kenyérért, nem tudtuk, hogy az éhségnél is van borzalmasabb,
    óvóhelyen tipródtunk, nem tudtuk, hogy a halálnál is van borzalmasabb,
    halat árultunk gyűrött pénzért, élőfát öltünk, hogy mást melegítsen,
    ruhát szőttünk lyukas könyökű kabátban,
    képet festettünk éhomra, szombaton fröccsöt ittunk,
    olykor elmentünk moziba, keresztelőre, temetésre –
    még volt nevünk, hangunk, egünk, dalunk, kedvesünk, reményünk
    nyugodt halálra –
    de szétloccsant a világ, mint koponya a puskatus alatt – –

    itt megtanultuk: Jedem das seine! –
    csíkos a ruhánk, csíkos a lelkünk –
    itt megtanultuk: Liebe zum Vaterlande! –
    szeresd a szögesdrótot, megvéd a betörőktől –
    és megtanultuk: Sauberkeit! –
    tartsd tisztán a szemétdombot, mert asztalod –
    és megtanultuk: Pünktlichkeit! –
    gyakoroljuk a pontos halált –
    és megtanultuk: Gehorsamkeit! –
    halj meg engedelmesen, hogy mennybe juss –
    és megtanultuk: Wahrhaftigkeit! –
    valld be őszintén, hogy tetszik neked itt –
    és megtanultuk: Fleiß! –
    szívjuk szorgalmasan a ciánhidrogént –
    és megtanultuk: Opfersinn! –
    szegény, éhező vérebeknek adj a combodból egy kicsi húst –
    és megtanultuk: Arbeit macht frei! –
    – gyerünk, gyerünk, emeld, cipeld, izzadj, lihegj,
    gyerünk, mozogni, ez még élet, egyetlen, súlyos, ronda kegy,
    gyerünk – los! – görnyedj, nyögj, jajgass, üvölts, ha
    mersz vagy üss, ha tudsz,
    mert itt a fő a Tisztaság, Pontosság
    s az, hogy Ne Hazudj,
    s Áldozatkészség, Szorgalom,
    Sok Szép Honpolgári Erény,
    Engedelmesség, ó, csodás, és a szívekben lángoló
    Honszeretet –
    amíg lerogysz, tarkódról lesiklik a fény –
    Es gibt nur einen Weg der Freiheit!!
    és megszabadít egy golyó.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 7. – Altatódal Rudolf Hoessnek (Rekviem)

    Aludj, aludj, szép sasfiókom,
    aludd csak az igazak álmát.
    Baglyok vigyázzanak szemedre,
    lelked csípjék szuronyos bolhák.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Álmodj horogkeresztes álmot,
    halálhörgés vájjon füledbe,
    arcodra kifolyt szem csurogjon,
    aludj, vitézem, csíjja, tente.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, kis hős, kis Hoess, te kedves,
    bűvöljön bátrak büszke álma.
    Mások halála: lám, a pálma;
    az alvilág tenéked áll ma.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, liliomok lovagja,
    szüzek, árvák, özvegyek őre.
    Aludd csak az igazak álmát,
    s ne ébredj föl soha belőle.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 6. – Eső (Rekviem)

    Összevont szemöldökű felhők sorakoznak csatarendben
    hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd
    megfullad a zaj
    megfullad a lapuló tábor
    a hajlott hátú barakkok a földet nézik komoran mint aki nem érti
    hogy került ide mit keres itt mikor lesz vége –
    – csordulj haragos eső
    csordulj végig letarolt koponyánkon
    csordulj haragos eső
    csordulj végig pofonokkal szántott arcunkon
    csordulj haragos eső
    csorogj le ványadt vállunkon
    bordáktól csíkos mellkasunkon
    gyámoltalan gerincünkön
    csordulj haragos eső
    áztasd nyöszörgő hasunkat
    áztasd rajtunk a fagyos simogatású inget
    sűrű éhségtől növesztett fájdalmainkat szétmaszatolt emlékeinket
    áztasd a ragadós álmokat az enyv-ízű alázatot –
    hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd megfullad a zsivaj
    megfullad a lapuló tábor –
    – csordulj, haragos eső!
    villanj, villám!
    ess! üss! dörögj! vágj! zúzz! szabadíts!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 5. – Lázadás (Rekviem)

    – hát mutasd meg, hogy nem igaz,
    azértsem igaz, sose volt,
    hogy az élet megdöglik, és
    nem igaz, hogy halott a holt,
    nem igaz, nem, nem, sose volt,
    hogy csupasz seb vagy, vakított
    szem, lefogott kéz, szótlan
    szolga, ki sután tűri sótlan
    sorsát;
    mutasd meg: nem igaz,
    hogy kutyakorbácsra születtél,
    s hogy beléd marjon a veszett tél,
    s a felhő higanyt záporozzon
    fejedre, s hogy sose maradjon
    estére annyi csöpp erőd,
    hogy lerúgd a rongy facipőt;
    hát mutasd meg, hogy nem igaz,
    hogy elintézhet egy süket
    legyintés; hogy nem számítasz
    annyit, mint a tetű, az eb,
    a félrelökött csizmatalp;
    mutasd meg, hogy a kínt, a jajt
    torkon tudod ragadni, és,
    ha egyebet nem, hát merész,
    szabad halált vívhatsz e rab
    életre, melyben mindened
    elorozták, s szíven harap,
    mint a macska a madarat,
    a kivetkőzött indulat;
    döntsd le vérgőzös istenek
    sziszegő-szuronyú szobrait,
    mutasd, mutasd meg, hogy amíg
    ereidben vér vánszorog,
    idegeiden fájdalom,
    nem hagyod, azértsem hagyod
    az ezerfejű gyalázatot
    sértetlen trónolni a romhalmazon,
    melyet épített;
    mutasd, mutasd meg, hogy tied
    az erő, bátorság, az ész,
    hogy a jövő magad vagy, és
    a jövő nem hal meg soha,
    mutasd meg hát, hogy te vagy a
    gyilkos szolgák kemény ura
    s bírája: ítélj – intenek
    a vérben pácolt tetemek,
    a falhoz vágott csecsemők,
    a meddővé tett, drága nők
    és a kiherélt férfiak
    s hány vértől végtelen pillanat –
    – mennyi halott, mennyi halott
    szellemhangja üvölt, susog – – –
    acél bátorítást (s vigaszt,
    ha kell), ez ad, hogy megmutasd –
    hát mutasd meg, hogy nem igaz,
    azértsem igaz, sose volt,
    hogy az élet megdöglik, és
    nem igaz, hogy halott a holt –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 4. – Az öregek (Rekviem)

    Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
    ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
    állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
    fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
    szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
    kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
    mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
    tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
    állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
    tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
    a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
    poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
    haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
    csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
    csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
    mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
    így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
    így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
    így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
    így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
    így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
    így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
    a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
    a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
    a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
    az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
    s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
    csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 3. – Az őzszemű lány (Rekviem)

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    medencéjén fény-gyerekek
    hancúroztak és visongáltak –
    olyan volt, mint egy üdítő
    pihentető, érett vasárnap.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a Tiergartenben fagylaltot ettünk,
    s a Kuznyeckij Moszton söröztünk,
    sétáltunk a Cişmigiu-kertben
    és csókolóztunk és nevettünk,
    s a Svábhegyen, a kisded szélben
    szomjas szemmel néztünk az eltűnt
    felhők után –
    új felhők jöttek,
    az ég olyan lett, mint egy
    elborult tekintet,
    és többé nem nevettünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    a haja: dióbarna láng,
    még most is éget, ha a távol
    barna dombjairól felém int,
    és szól az akác illatából,
    s zubog az idő, mint a vérünk.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki eltűnt, mint a szelíd felleg,
    és én hiába szólítom,
    mert a felhők sosem felelnek,
    hisz nem ismerik a szerelmet,
    csak a szerelem érzi őket,
    mint a vadászfegyvert megérzik
    a virág-lábú, bátor őzek.

    Szerettem egy őz-szemű lányt,
    ki tovaillant, mint az őzek
    – fák közt iramló barna láng –,
    s én vártam, vártam, vártam, félszeg
    félsszel, fürkésztem elborult
    kedvvel a halott, szomorú
    ösvényt –
    És érkezett egy urna,
    s benne egy maréknyi hamu.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 2. (Rekviem)

    Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
    a kín –
    itt élsz
    – hát élsz-e mondd –
    felsőbbrendű szögesdrótok között
    az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
    és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

    neved nincs
    tárgy vagy csupán
    karodon a leltári szám –
    tárgy vagy
    csíkos huzattal
    beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
    és nem tanácsos hallgatni sem
    és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
    nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
    nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
    nem tanácsos betegnek lenni
    nem tanácsos egészségesnek lenni
    nem tanácsos járni
    nem tanácsos helyben ülni
    nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
    nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
    nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
    nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
    nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
    nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
    nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
    nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
    nem tanácsos részt venni
    nem tanácsos közömbösnek maradni
    nem tanácsos élni
    nem tanácsos meghalni – –

    Hát ez vagy
    itt vagy
    fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
    délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
    szokd meg hát
    szokd meg
    mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
    fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
    evés közben olvasott újságot
    ujjadon a karikagyűrűt
    feleséged apró zsörtölődéseit
    azt hogy kirúgtak állásodból
    s térdig lejártad lábad a mindennapiért
    szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
    a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
    pulzusod lüktetését
    a hideg vacsorát

    s a legborzasztóbb az hogy megszokod

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált

    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét

    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben