https://verskucko.com

Kategória: Szilágyi Domokos

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    Szívem,
    Ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűen.

    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    Én ósdi-keserédesem,
    Kencétlenül is ékesen,
    Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.

    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad
    szeresse,
    Tedd értem, magadért,
    Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos – Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –

    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –

    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Plánéta

    Ön szerencsés lélek,
    mert megszületett,
    mert férfi,
    mert nő,
    mert szőke,
    mert szöghajú,
    mert hollófekete,
    őrizkedjék a vércukortól,
    és tartsa be a törvényes sebességet
    idegeinek elnyűvésében,
    és élni fog
    kora legvégső határáig,
    sőt azelőtt is.
    Három lejt kapok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Altató

    Körbejár az éjszaka
    Elringat majd minden álmos fát
    Jó barát az éjszaka
    Csodaszép álmok várnak rád
    Egy kicsit még a lámpa is ég
    Maradjon kinn a sötét
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    Körbejár az éjszaka
    Minden fényes könnyet összegyűjt
    Égre szórja gyöngyeit
    S bánatod, mint lepke elrepült
    Kicsi vagy még, senki sem bánt
    Paplanod csupa virág
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    A csillagfényes ég vigyáz rád
    Az áttetsző sötét vigyáz rád
    Még minden mozdulat rád vigyáz
    Még minden gondolat rád vigyáz
    Még álmatlan szemem rád vigyáz
    Még egész életem rád vigyáz.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Szilágyi Domokos művei)

  • Szilágyi Domokos: Szemedből

    Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
    szép szóval szíven simogatsz –:
    ne törjünk egymásra – már úgyis
    ránk tört ez ideges tavasz;

    az első ibolyák s az első
    ibolyántúli sugarak
    járatják bennünk a rügyedző,
    újratavaszodó tudat

    s remény s rettenet örök táncát
    – kín a szülés s a születés –;
    fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
    után a beteljesülés

    ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
    küzdelemé, tovább, tovább,
    hogy önmaga elől világgá
    ne bujdoshasson a világ – –

    bújj hozzám, honomul, honodhoz.
    ölelj, biztass – csírát a rög –:
    szemedből vetítsem világgá
    a megszelídített jövőt.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Szilágyi Domokos: Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –
    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –
    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Őszirózsák

    Tegnap még szégyenlős növendéklányként
    szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
    szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
    hajladozó búzatáblák alig sejtették
    szőkeségük élet-adó hatalmát,
    a napok tüzes-arany csöndjébe
    bele-belecsattant egy zápor,
    a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
    és látod, kedves:
    ma, a kert egyik zugában,
    orgonabokrok szoknyája alatt
    fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
    Remegtek, mikor tetten értem őket,
    hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
    hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
    de csak hallgattak makacsul,
    és benne volt e hallgatásban,
    hogy maholnap a faleveleken
    dérré kegyetlenedik a harmat,
    hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
    labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
    az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
    s a siető, álmos arcokat
    piros-vidámra csipkedi a reggel;
    a sétatéren fiók-festő-gigászok
    lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
    s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
    lomhán csurognak a méz sugarak
    s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
    és szemed parazsában
    föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
    Szerettem volna neked adni a virágokat.
    De aztán csak ez a vers maradt.
    Mert mire hozzád érnek:
    elhervadnak a remegő őszirózsák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Pörpatvar

    Magadnak aki könnyű voltál,
    miért vagy súly a nyakamon?
    Ezt a mázsás ürességet
    lerázni, hol a hatalom

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos – Szemedbe nézek

    Amire nem lel szót a nyelv,
    Mi be nem fér egy ölelésbe;
    Miről az ajak nem beszél
    Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

    Mit el nem mond egy mozdulat,
    Ha kezeddel a búcsút inted;
    Mit el nem árul mosolyod:
    Azt mind kimondja egy tekintet!

    Forrás: Lélektől lélekig