https://verskucko.com

Kategória: Szilágyi Domokos

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 2. (Rekviem)

    Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
    a kín –
    itt élsz
    – hát élsz-e mondd –
    felsőbbrendű szögesdrótok között
    az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
    és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

    neved nincs
    tárgy vagy csupán
    karodon a leltári szám –
    tárgy vagy
    csíkos huzattal
    beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
    és nem tanácsos hallgatni sem
    és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
    nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
    nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
    nem tanácsos betegnek lenni
    nem tanácsos egészségesnek lenni
    nem tanácsos járni
    nem tanácsos helyben ülni
    nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
    nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
    nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
    nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
    nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
    nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
    nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
    nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
    nem tanácsos részt venni
    nem tanácsos közömbösnek maradni
    nem tanácsos élni
    nem tanácsos meghalni – –

    Hát ez vagy
    itt vagy
    fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
    délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
    szokd meg hát
    szokd meg
    mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
    fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
    evés közben olvasott újságot
    ujjadon a karikagyűrűt
    feleséged apró zsörtölődéseit
    azt hogy kirúgtak állásodból
    s térdig lejártad lábad a mindennapiért
    szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
    a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
    pulzusod lüktetését
    a hideg vacsorát

    s a legborzasztóbb az hogy megszokod

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált

    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét

    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában

    Milyen széles az Óceán
    annak, ki hazagondol –
    s rossz hír számára mily rövid az út.
    S százszor jajabb annak, ki már-már
    gondolkodni se tud a gondtól.
    Jaj neked, hús-vér idegen! –:
    szerves gép itt az ember – –
    próbáld szeretni – hisz mégis az a dolgod –
    nem kilóra mért szerelemmel.

    Hova vetemedtél
    hova vetemedtél
    szivárvány havasról
    szivárvány havasról
    tűzre te vettettél
    hamuvá vedlettél
    mint jó Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka
    ifjú Ráduj Péter
    szëme mënyecskéje
    románul Marinka
    magyarul Margitka

    Jaj istenem a világ
    kinek szoros kinek tág
    jaj de szoros a világ
    csontig hatol velőt vág
    hogy kitágul a világ
    ha egyszer jobb időt lát.

    Dolgos állat az ember,
    így bírja ki magát,
    lesz még célszerű is
    az agyontervezett világ,
    mindennek oka s célja
    s valami haszna van,
    a jövő alaprajza
    az arc ráncaiban,
    emez már föld alá nő,
    amaz csillagokig – –
    – Komponálni? lehet még?
    de hát az ember dolgozik.

    Kőrösfői lányok,
    máramarosi románok,
    sátron sívó arabok,
    kunyhón tengő törökök:
    hogy a nóta régi
    s hogy mindig új: így örök –
    egy nyelven szól az mind,
    magyarul, románul,
    s ki más értené, ha
    nem Bartók tanár úr?!

    Estélyiben-frakkban
    Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
    zongoraszónál szebb
    zongorafödélen a lakk,

    gyémántbolygók keringenek,
    csiribirivalcer –
    – pucér füleknek szól,
    veszett ez a hangszer!

    Kicsi ember, tudsz-e
    szépeket hazudni,
    szép álságot hinni?
    Van-e erőd: utolsóig
    minden poharat kiinni?

    Kin veszed meg végül,
    hogy nem alhatol?
    Ten bűnöd az is, ha
    megszaggattatol.
    Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
    vijjogtathatsz vonósokat,
    doboghatod a végtelen
    szinkópás ritmusait,
    csobogó fényakkordok
    gyöngyözhetnek ujjaid alól –
    mit számít a kőfülűeknek!
    Köpj rájuk – másként nem megy.
    De senki se tiltja meg,
    hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
    Fáj az otthon, ki megtagadott.
    Fáj az otthon, a megtagadott.

    Halál elől meghalásba menekül, aki él –
    út-e az út, mely nincsen?
    Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
    kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.

    Akit sorsa meg akar tartani:
    síriglan-reményben ég el.
    Akit sorsa el akar veszteni:
    megveri tehetetlenséggel.

    Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
    gond a csönd is, ha nincs.
    Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
    a lélek végül rádpirít.

    …

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Az oszlop

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    a véges ember végtelen
    gondolatai közt valahol,
    a szem kihunyó tüze és
    az elme végtelen szikrái közt valahol,
    valahol véges életünk
    két szélső pontja közt,
    az Elérhetőnek határán valahol,
    valami szédült nyugalom
    kiirthatatlan reményeinek
    határán valahol,
    valami kába rettenet
    kiirthatatlan borzalmainak
    határán valahol,
    ahol a szertefoszlott örökkévalóság
    átengedi az Ember sorsát
    az örökkévaló Jelennek,
    hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
    de annál szigorúbb a Törvény — —

    a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
    — ott kezdi remélni a Végtelent.

    Valahol a végtelen ég
    s a végtelen föld között valahol,
    hol a perc súlya szertefoszlott,
    hol a gondolat, a kifosztott,
    tetszhalálból föltámadón
    új életét kezdi, hol áll az Oszlop.

    Mert hát ilyen a véges ember —
    kacérkodik a végtelennel.

    A végtelennel, melyre nincsen mérce
    (hisz ezért végtelen) –, tehát
    nincs mód rá, hogy megértse.

    Mert mi mindent mértékkel mérünk.

    Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
    Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
    Mennyire félünk, mennyire élünk.
    Vagy hogy a sors mennyire büntet.
    És – egyetlenegy életünket.

    De a ránk kiosztott
    időben most már áll az Oszlop.
    Nagy ellenünk, az elmúlás
    tehetetlenül rázza öklét:
    van már percmutatód, öröklét!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: A költő mit tehet?

    A költő mit is tehet?
    Teleírhatja csillagokkal
    a mennyboltot,
    míg alusznak a csillagászok.

    Teleírhatja rózsákkal a kertet,
    míg alszik a május.

    Teleírhatja napfénnyel a strandot,
    míg alszik a napfény.

    Ó, százegyszer is kifoghat
    a késedelmeskedőn!

    Teleírhatja reménységgel
    a szállongó időt,
    míg alusznak az emberek.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Plánéta

    Ön szerencsés lélek,
    mert megszületett,
    mert férfi,
    mert nő,
    mert szőke,
    mert szöghajú,
    mert hollófekete,
    őrizkedjék a vércukortól,
    és tartsa be a törvényes sebességet
    idegeinek elnyűvésében,
    és élni fog
    kora legvégső határáig,
    sőt azelőtt is.
    Három lejt kapok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szilágyi Domokos: Altató

    Körbejár az éjszaka
    Elringat majd minden álmos fát
    Jó barát az éjszaka
    Csodaszép álmok várnak rád
    Egy kicsit még a lámpa is ég
    Maradjon kinn a sötét
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    Körbejár az éjszaka
    Minden fényes könnyet összegyűjt
    Égre szórja gyöngyeit
    S bánatod, mint lepke elrepült
    Kicsi vagy még, senki sem bánt
    Paplanod csupa virág
    Aludj hát, jó éjszakát
    Ne félj, ne félj, vigyázok rád

    A csillagfényes ég vigyáz rád
    Az áttetsző sötét vigyáz rád
    Még minden mozdulat rád vigyáz
    Még minden gondolat rád vigyáz
    Még álmatlan szemem rád vigyáz
    Még egész életem rád vigyáz.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Szilágyi Domokos művei)

  • Szilágyi Domokos: Szemedből

    Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
    szép szóval szíven simogatsz –:
    ne törjünk egymásra – már úgyis
    ránk tört ez ideges tavasz;

    az első ibolyák s az első
    ibolyántúli sugarak
    járatják bennünk a rügyedző,
    újratavaszodó tudat

    s remény s rettenet örök táncát
    – kín a szülés s a születés –;
    fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
    után a beteljesülés

    ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
    küzdelemé, tovább, tovább,
    hogy önmaga elől világgá
    ne bujdoshasson a világ – –

    bújj hozzám, honomul, honodhoz.
    ölelj, biztass – csírát a rög –:
    szemedből vetítsem világgá
    a megszelídített jövőt.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Szilágyi Domokos: Szerelem

    Megismertem a holnapot:
    terád hasonlított,
    terád, miránk –
    lobogott
    és nyugodt volt, mint a láng,
    – s mint a mi éjszakánk,
    amelyen megéreztük forró
    és röpítő és egybeforró
    embersorsunkat, a szerelmet,
    – én azt, hogy hiába ölellek,
    te azt, hogy hiába ölelsz,
    ha nincsen más, csak ez a perc,
    hogyha mögötte meg nem érzed
    és meg nem érzem az egészet,
    a szilárd anyagot,
    ami vagy és ami vagyok,
    és ami egy törvénybe fog
    bolygókkal és liliomokkal,
    tó méhében a teleholddal,
    vérrel, háborúval, örömmel,
    mindennel, ami volt az ember,
    és ami most s amivé válik,
    s amit születéstől halálig
    sejt és tud és tesz,
    mit hozzáad a léthez,
    hogy életté váljék, hogy a rend
    kormányozza a végtelent,
    az értelem, amely szavak
    nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
    agyunkban –
    a holnapról akartam szólni,
    a holnapról, mely már valódi,
    mert fölismert s el nem téveszthető,
    tiszta, elérhető,
    mint a friss levegő –
    igen, a holnapról akartam szólni,
    s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
    ő éreztette meg velem,
    milyen lesz:
    szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez –

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    és akkor, amint ránk hajnalodott,
    megpihent bennünk – új csókra gyűjtve erejét –
    a csók.

    Forrás: Lélektől lélekig