Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.
És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!
S míg érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;
S imé nyílt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Szent nyugalom,
Oh jőj az éj lengő szelében,
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Sápadt arcát öledbe rejti,
Fájdalma véle szunnyad el;
Úgyis, ha ég a reg sugára,
Csak álmait siratni kel.
Vagy oh, ne hozz
Még álmot a bús szenvedőre!
A szív oly hű most és jövőre
Fájdalmihoz.
Multam vidékin andalogva
Virasztni jól esik nekem,
Ah, hisz emlékét annak, éber
Álmimmal bár, ölelhetem!
Sárgult haraszt
Borul kertem fonnyadt füvére,
Az ősz után ki újlag ére
Derűs tavaszt:
A hű barát, kit szíve elhoz:
Örömre jő, de bút talál,
Mert kínos a szív érzeménye
Barátunk síri álminál.
Zöld színbe még
Tán sárga lombon pár levél áll,
De a borongó holdvilágnál
Gyász a vidék.
És így tanít e kép: jövőmben
Ha nyílna tán egyes virág:
Virágos tőle mégse lenne
Az életvesztett pusztaság.
Végnyugalom,
Te jőj az éj lengő szelében!
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Öledbe dől fájó szívével,
S szelíd álomra szenderül…
És álmodik nem háborítva
A földi lét keservitül.
Forrás: Arcanum
Hullámzó érzemény között
jövén az Úrnak templomából:
lelkemben még sok visszhangzik
a halott igének szavából.
Úgy tetszik, mintha hallanám:
mikép zendül a pásztor-ének,
szív és ajk hű összhangzatában
az istenember nagy nevének.
A megváltó ma született…!
Betölt az évek teljessége…
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!
De szívem rögtön elszorul
miatta sajgó fájdalomnak,
midőn tovább zendül az ének:
legyen szabadság a raboknak!
Az árva népre gondolok…
S jövén az Úrnak templomából:
lelkembe kínnal ez nyomul be
a halott igének szavából.
Forrás: magyar-versek.hu
