Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Egy ebről…

    Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
    És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
    Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
    Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…

    Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
    És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
    A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
    Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…

    Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
    De…
    Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Szeretsz?

    Szeretsz?
    Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
    S ezek a kicsi finomka dombok
    Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
    Szeretsz?
    Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
    Most megérezheted, ha akarod,
    Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
    Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
    S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem,
    Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
    S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

    Szeretsz?
    No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
    Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
    Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
    Hadd nézzelek,
    S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
    Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
    Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

    Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
    Lealázó, kínlódó “lám-lám” csatán
    Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
    Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?

    Be olcsón vett meg
    Egy kis szűz nyafogása…
    Húnyd le a szemed,
    Most kegyetlenül könnyeim erednek.
    Hát te vagy, te vagy a forró kása,
    Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
    Hadd röstellem agyon magam!

    Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
    Egyszerű és édes az élet!

    • Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? –
      S én nézlek – s megrándul a vállad a kezemben

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Notturno

    A szürke éj kóbor lovagja lettem,
    Mint egy beteg, unalmas trubadur,
    S amint az est sok groteszk árnya lebben,
    Megindulok, merengve, szótlanul…
    Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
    Pirulnak az eső utáni tócsák,
    Hidegen villog a kék kövezet,
    Kápráztat és vezet…

    Az égen felhők szállnak, szomorúak,
    Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
    Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
    A földi, párás, fájó sóhajok…
    Körül a sok komor körrajzú kőház
    — Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
    Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
    Komor ablak-szeme…

    Ó, ott belül e falak nem ily némák:
    Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
    Ilyenkor kúszik vergődő problémák
    Hűs kígyóteste a lelkek taván;
    Megremeg fogaim közt cigarettem,
    Hamva lehull szürkülő permetegben,
    S közel valahol bús ária csendül:
    Egy dal Chopinből…

    Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
    Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
    S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
    Elém tárul egy fűszeres fasor,
    Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
    Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
    Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
    S megejt az áhitat…

    Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
    Reámborul, könny futja át szemem,
    Egy gyermekkori édes, halk imádság
    Bűbája száll át árva lelkemen
    S csak néha nyilall szívembe a kétely:
    Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
    Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
    Ha elröpül az éj?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Browning: Az elveszett kedves

    Nos vége! s bármily fájó íz is,
    Úgy fáj-e, mint hívém?
    Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
    Már a tornác ívén!

    A szülők ifjú rügye pelyhes,
    Így láttam én ma még,
    De holnap mind pattanva kelyhes,
    – S lásd minden szín kiég…

    Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,
    Nyúljak kezed után?
    S barát legyek? csak barát már? – jó!
    De annak is jut ám

    Egy nézés, ében fénnyel villanó! –
    Szívem hadd őrzi görcsösen, –
    S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
    Lelkemből nem múl sohasem!

    De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
    Csak tán csöppnyit puhább,
    S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
    Csak tán picinyt tovább…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: versfordítás-gyűjtemények

  • Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi Szerelem!

    Laktam már a magány monostorát,
    Viseltem már a bús lemondás szürke
    Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
    A gondok ráncrepesztő ostorát.

    Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
    Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
    Könnyem vizétől milyen új és fürge
    Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

    Bús az élet, de balga, aki gyászol;
    Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
    Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

    Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
    Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
    Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)

  • Tóth Árpád: Vasárnap

    Ó, lesz-e nékem valaha
    Egy csendes, barátságos kertem,
    Hol fényes lombú fák között
    Hosszan, békén lehet pihennem?
    Hol bölcsen elemezhetem
    Megélt, elmúlt tragédiáim,
    S csendesen mosolyogni látnak
    Az orgonáim?

    És lesz-e tisztes, ősz hajam
    S agyamban csöndes, öreg eszmék?
    Miket szép, széles gesztusokkal
    Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
    Kinyitnók a klub ablakát,
    Ragyogna ránk a holdkorong,
    S múltról zenélő szívvel ülnénk:
    Öreg szobrok, vén Memnonok…

    De biztos-é, hogy mindenik
    Öreg szívre leszáll a béke?
    S hogy ami most fáj, akkor édes?
    Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    — Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba…

    Forrás: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád – Olykor éjjel…

    Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
    Az ágyon ujjam tévedezve jár,
    S nagyon közel, mellettem valahol
    Halkan megkoccan a vizespohár…
    S nem tudom, hol vagyok… akadozón
    Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
    S az ujjam a fagyos márványlapon
    Reszketve egy gyújtót keres…

    Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
    Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
    S a kedves, vén tapétát a falon
    Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
    Jól esik látnom: csendesen pihen
    Minden bútor és békén feketül,
    S az iszonyú és néma semmiben
    Föllélegzem: nem vagyok egyedül…

    Kabátom összegyűrve lóg szögén,
    A rózsa rajta hervadóra vált,
    S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
    Látom a rózsaáruló leányt:
    A lámpák közt mily búsan oson át,
    Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
    Látom álmos és szelíd mosolyát…
    Szegénynek festett arca volt…

    Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
    Hová este dobtam, a szék alól,
    S míg lankadtan lapozgat a kezem,
    Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
    Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
    Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
    S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
    Altatón, hűsen átölel…

    Forrás: Lélektől lélekig