Kategória: Vas István

  • Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz

    De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
    Hamvadó szemetekben még néha felragyog
    A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
    Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
    Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
    És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
    Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
    Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
    A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalhatatlan, fiatalon,
    És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
    Hívott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
    Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
    Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
    Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
    Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
    De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
    És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
    Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

    És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
    A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
    Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
    A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
    A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
    Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
    És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
    A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
    Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
    És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
    A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
    Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
    És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

    Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
    Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
    Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
    Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
    Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
    Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
    Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
    Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
    S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
    Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
    A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
    És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
    S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
    És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
    Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

    És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
    Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
    Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
    Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
    Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
    Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
    Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
    Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
    Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
    Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
    Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
    Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
    Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
    Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

    Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
    Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
    A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
    A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek.
    S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
    Azóta átragyogott idefönt minden homályt
    S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
    De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.