Kategória: Vörösmarty Mihály

  • Vörösmarty Mihály: Tűz és viz

    Egy tűz van csak erős, és egy víz árja hatalmas,
    Mely sziveket gyújt, mely szívbeli lángokat olt:
    Mindkettőt szemeidbe, o némber! az istenek adták:
    Mennyei szikra amaz, mennyei harmat emez.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Kék szem

    Szép a fekete szem,
    Én azt is szeretem;
    De még szebb a kék szem,
    Kék szemű szerelem.
    Az én szeretőmnek
    Ilyen kék a szeme;
    Valahányszor nyílik,
    Ibolya kél benne.
    S hejh mikor benézek
    Mélyen közepébe,
    Látom a szerelmet
    Mulatozni benne;
    Akkor azt gondolom,
    Kedvem nagy voltában:
    Nincs több boldog ember
    Nagy Magyarországban.

    Vörösmarty Mihály: Fekete szem

    Szép a kék szem, nem tagadom,
    Én a kékre sem haragszom,
    De a barna szem sugára
    Emlékeztet éjszakára,
    A sötétes éjszakára,
    Boldog szeretők napjára!
    S nekem nappal éjszaka van,
    Fényes delem éjféltájban.

    Pillants egyet, édes rózsám,
    Fekete szemű violám!
    Fekete szem pillantása
    Olyan, mint a holló szárnya;
    Ha benézek, tűkröt mutat,
    Játékival szivem mulat,
    S boldog vagyok, mint virágszál,
    Mely szűz leány kebelén hál.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Virág és szerelem

    Szélvész! el ne ragadd a szelíd fa virágait; önként
    Hullnak azok lassú hervadozással alá.
    El ne rabold durván, ifjú, a lányka szerelmét:
    Önként adja meg az szép szavaidra magát.

    1833.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Ki a hamis?

    A sok leány között
    Egy kettő ha van is,
    Hazudtatok nekem,
    Hogy a lány mind hamis.

    Ím e kis barna hölgy
    Könnyű, mint a madár,
    Ne higye senki is
    Azért, hogy csapodár.

    Őszinte, jószivű,
    Szemében lelke ég:
    Ily szép világitást
    Aligha láttam még.

    S ha néha rám tekint
    – Az isten áldja meg! –
    A kéj s öröm miatt
    Még lelkem is remeg.

    Nem érzek semmit is,
    Csak azt, hogy szeretem:
    Világnak gondjait
    E szóba temetem.

    Mi gondom a világ?
    Ha őtet láthatom,
    Ha lelkemmel szeme
    Egében lakhatom!

    1842. december 18.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: A siket lantos

    Megrendíthetlen nyugodalmad, ó lant fia! Ember
    s emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
    Tótágast áll a természet, ijedve lebúvik
    a folyam árja, s kitér szikla, fa, hangod elől.
    Csak magad, oh boldog, nem hallod e szörnyű nyikorgást,
    s ennyi veszély közepett meg sem akadva danolsz.

    1830

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenűl
    légy híve, oh magyar;
    bölcsőd az s majdan sírod is,
    mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    apáid vére folyt;
    ez, melyhez minden szent nevet
    egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    véres zászlóidat,
    s elhulltanak legjobbjaink
    a hosszu harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    oly sok viszály után,
    megfogyva bár, de törve nem,
    él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    hiában onta vért,
    s keservben annyi hű kebel
    szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő
    és oly szent akarat
    hiába sorvadozzanak
    egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    egy jobb kor, mely után
    buzgó imádság epedez
    százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    a nagyszerű halál,
    hol a temetkezés fölött
    egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
    népek veszik körűl,
    s az ember millióinak
    szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenűl
    hazádnak, oh magyar:
    ez éltetőd, s ha elbukál,
    hantjával ez takar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka

    1

    A vadász ül hosszu méla lesben,
    Vár felajzott nyílra gyors vadat,
    S mind fölebb és mindig fényesebben
    A serény nap dél felé mutat.
    Hasztalan vár; Vértes belsejében
    Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

    A vadász még lesben ül sokáig,
    Alkonyattól vár szerencsejelt:
    Vár feszülten a nap áldoztáig,
    S ím a várt szerencse megjelent:
    Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
    S szép sugár lány, röpteként csapongó.

    „Tarka lepke, szép arany pillangó!
    Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
    Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
    Ahol a nap nyúgodóba jár.”
    Szól s iramlik, s mint az őz futása,
    Könnyü s játszi a lány illanása.

    „Istenemre!” szóla felszökelve
    A vadász: „ez már királyi vad!”
    És legottan, minden mást feledve,
    Hévvel a lány nyomdokán halad.
    Ő a lányért, lány a pillangóért,
    Verseneznek tündér kedvtelésért.

    „Megvagy!” így szól a leány örömmel,
    Elfogván a szállongó lepét;
    „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
    A leányra nyújtva jobb kezét;
    S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
    A leány rab szép szem sugaránál.

    2

    Áll-e még az ősz Peterdi háza?
    Él-e még a régi harc fia?
    Áll a ház még, bár fogy gazdasága
    S telt pohárnál űl az ősz maga.
    A sugár lány körben és a vendég;
    Lángszemében csábító varázs ég.

    S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
    A kupák már felvillantanak,
    Ősz vezére s a hon nagy nevéért
    A vén bajnok könyei hulltanak;
    Most könyűi, vére hajdanában
    Bőven omlott Nándor ostromában.

    „Húnyt vezérem ifju szép sugára”
    Szól az ősz most „éljen a király!”
    A vadásznak vér tolúl arcára
    S még kupája illetetlen áll.
    „Illetetlen mért hagyod kupádat?
    Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

    „Mert apád én kétszer is lehetnék
    És ha ittam, az nincs cenkekért;
    Talpig ember, akit én említék,
    Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
    S illetődve s méltóság szemében,
    Kél az ifju, tölt pohár kezében:

    „Éljen hát a hős vezér magzatja,
    Addig éljen, míg a honnak él!
    De szakadjon élte pillanatja,
    Melyben attól elpártolni kél;
    Egy király se inkább, mint hitetlen:
    Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

    S mind zajosban, mindig hevesebben
    Víg beszéd közt a gyors óra ment.
    A leányka híven és hivebben
    Bámulá a lelkes idegent.
    „Vajh ki ő, és merre van hazája?”
    Gondolá, de nem mondotta szája.

    „Téged is, te erdők szép virága,
    Üdvözölve tisztel e pohár!
    Hozzon isten egykor fel Budába;
    Ősz apáddal a vadász elvár;
    Fenn lakozva a magas Budában
    Leltek engem Mátyás udvarában.”

    Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
    Inti őt a kürthang: menni kell.
    Semmi szóra, semmi biztatásra
    Nem maradhat vendéglőivel.
    „Emlekezzél visszatérni hozzánk,
    Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

    Mond szerényen szép Ilonka, állván
    A kis csarnok végső lépcsején,
    S homlokán az ifju megcsókolván,
    Útnak indúl a hold éjjelén.
    S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
    Fölveré azt szerelem hatalma.

    3

    Föl Peterdi s bájos unokája
    Látogatni mentenek Budát;
    Minden lépten nő az agg csodája;
    Mert sok újat meglepetve lát…
    A leányka titkon édes óra
    Jövetén vár szép találkozóra.

    S van tolongás s új öröm Budában:
    Győzelemből várják a királyt,
    Aki Bécset vívó haragában
    Vérboszút a rosz szomszédon állt.
    Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
    Nem vidúl még szép Ilonka képe.

    „Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
    Mily szerencse fordúlt életén?
    Honn-e, vagy tán messze költözötten
    Jár az őzek hűvös rejtekén?”
    Kérdi titkon aggó gondolattal,
    S arca majd ég, majd szinében elhal.

    S felrobognak hadvész-ülte képpel
    Újlaki s a megbékült Garák.
    S a király jő, fölség érzetével
    Környékezvén őt a hős apák.
    Ősz Peterdi ösmer vendégére,
    A király az: „Áldás életére!”

    „Fény nevére, áldás életére!”
    Fenn kiáltja minden hű ajak;
    Százszorozva visszazeng nevére
    A hegy és völgy és a zárt falak.
    Haloványan hófehér szobornál
    Szép Ilonka némán és merőn áll.

    „A vadászhoz Mátyás udvarában
    Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
    Jobb nekünk a Vértes vadonában
    Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
    Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
    S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

    És ha láttál szépen nőtt virágot
    Elhajolni belső baj miatt,
    Úgy hajolt el, félvén a világot,
    Szép Ilonka titkos bú alatt.
    Társasága lángzó érzemények,
    Kínos emlék, és kihalt remények.

    A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
    Szép Ilonka hervadt sír felé;
    Hervadása líliomhullás volt:
    Ártatlanság képe s bánaté.
    A király jön s áll a puszta házban:
    Ők nyugosznak örökös hazában.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Vörösmarty Mihály: Névnapra

    Úgy áldjon meg Isten neved napján,
    Hogy beérhesd vele minden órán.
    Legyen élted mint a virágos fa:
    Remény s öröm virágozzék rajta.
    Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
    Legyen neked édes a szerelem.
    Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
    Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
    Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
    S utána hosszú boldog nap a kéj.
    S bárhova visz tőlünk a szerencse,
    Lépésidet emlékünk kövesse.
    S rokon érzet tartson köztünk hidat:
    Te se felejtsd távol barátidat.

    Forrás: eternus.hu – Vörösmarty Mihály: Névnapra

  • Vörösmarty Mihály: Fóti dal

    Fölfelé megy borban a gyöngy;
    Jól teszi.
    Tőle senki e jogát el
    Nem veszi.
    Törjön is mind ég felé az
    Ami gyöngy;
    Hadd maradjon gyáva földön
    A göröngy.

    Testet éleszt és táplál a
    Lakoma,
    De ami a lelket adja,
    Az bora.
    Lélek és bor két atyafi
    Gyermekek;
    Hol van a hal, mely dicső volt
    És remek?

    Víg pohár közt édesebb a
    Szerelem.
    Ami benne keserű van,
    Elnyelem.
    Hejh galambom, szőke bimbóm,
    Mit nevetsz?
    Áldjon meg a három isten,
    Ha szeretsz.

    Érted csillog e pohár bor,
    Érted vív,
    Tele tűzzel, tele lánggal,
    Mint e szív;
    Volna szívem, felszökelne
    Mint a kút,
    Venni tőled vagy szerelmet,
    Vagy búcsút.

    Hejh barátom, honfi társam,
    Bort igyál.
    Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
    Csak igyál.
    Borban a gond megbetegszik,
    Él a kedv.
    Nincs a földön gyógyerőre
    Több ily nedv.

    Borban a bú, mint a gyermek,
    Aluszik.
    Magyar ember már búsult sok
    Századig.
    Ideje hogy ébredezzen
    Valaha:
    Most kell neki felvirúlni
    Vagy soha.

    Bort megissza magyar ember,
    Jól teszi;
    Okkal-móddal meg nem árthat
    A szeszi.
    Nagyot iszik a hazáért
    S felsivít:
    Csakhogy egyszer tenne is már
    Valamit.

    No de se baj, máskép leszen
    Ezután;
    Szóval, tettel majd segítsünk
    A hazán.
    Ha az Isten úgy akarja
    Mint magunk,
    Szennyet rajta és bitor bűnt
    Nem hagyunk.

    Rajta társak hát, igyunk egy
    Húzamost;
    Bú, szerelmek, házi gondok
    Félre most:
    A legszentebb – legdicsőbbért
    Most csak bort,
    De ha kellend, vérben adjunk
    Gazdag tort!

    A legelső magyar ember
    A király:
    Érte minden honfi karja
    Készen áll.
    Lelje népe boldogságán
    Örömét,
    S hír, szerencse koszorúzza
    Szent fejét!

    Minden ember legyen ember
    És magyar,
    Akit e föld hord s egével
    Betakar.
    Egymást értve, boldogítva
    Ily egy nép
    Bármi vésszel bizton, bátran
    Szembe lép.

    Ellenség vagy áruló, ki
    Hont tipor,
    Meg ne éljen, fogyjon élte
    Mint e bor.
    Áldott földe szép hazánknak,
    Drága hon,
    Meg ne szenvedd soha őket
    Hátadon!

    S most hadd forrjon minden csepp bor
    Mint a vér,
    Melyet hajdan frígyben ontott
    Hét vezér;
    S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
    Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.

    Légyen minden óhajtásunk
    Szent ima,
    S férfikeblünk szent imáink
    Temploma.
    És ürítsük a hazáért
    E pohárt:
    Egy pohár bor a hazáért
    Meg nem árt.

    Érje áldás és szerencse
    Mindenütt,
    Ahol eddig véremésztő
    Seb fekütt.
    Arca, mely az ősi bútól
    Halavány,
    Felderűljön, mint a napfény
    Vész után.

    Hű egyesség tartsa össze
    Fiait,
    Hogy leküzdje éjszak rémes
    Árnyait:
    Künn hatalmas, benn virágzó
    És szabad,
    Bizton álljon sérthetetlen
    Jog alatt.

    S vér, veríték vagy halál az,
    Mit kíván,
    Áldozatként rakjuk azt le
    Zsámolyán,
    Hogy mondhassuk csend s viharban:
    „Szent hazánk:
    Megfizettük mind, mivel csak
    Tartozánk.”

    1. október 5.

    Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Fóti dal

  • Vörösmarty Mihály: Az őszről

    Eltűnt a nyárnak hévséges színe előlünk,
    Jóltevő jelei kár, hogy enyészni tudók.
    Őszre kerülünk már, mely csak változni szokott bár,
    Mégis hasznos idő, mert hozza a jókat elő.
    A szőlő tőkék meg lévén rakva fejekkel,
    A vagyonost hozzák nem kis örömbe kivált.
    Végre a szőlő leve hordókba töltetik, és itt
    Tisztán megforrván, bor nevezetre kerül.
    Mindeneket most már télre készítve behordanak
    Egy bizonyos helyre – s eddig az őszi idő.

    Székesfehérvár, 1816

    Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Az őszről