1
Szólni akarsz? hagyd el, csak káromkodni tanultál:
a szent természet borzad, ha tégedet hall.
2
Mégsem csillapodol? Mit látsz közeledni, mi zendít?
Fénylő csendes az éj, kelj tova: holdat ugatsz.
3
Koncot adok, gazdád, táplálód, és te morogsz rám?
Rajta! Morogni neked, de nekem ütni szabad.
Forrás: Vörösmarty Mihály versei (1829–1834)
Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza!
Hogy ön fiad tiporjon el,
S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet,
Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar,
Mérged csavarja őt alá,
Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget,
Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös
Pártok vezessék fegyverét;
Hogy más kegyéből várja a magasztalást,
S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!)
Így elfajulna a Magyar,
A vad Tatár még kétszerezve táborát
Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei,
Szálljon fejére, s döntse meg;
Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét
És rút alázat nyomja le.
O! ezt kívánom én, ha tán utóbb imígy
Megrontna pártos érzeted,
Hogy férjfi korban, nem gyalázatok között,
S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerint
Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar!
Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi
Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le
Külső segéddel a Magyar.
Így szólt: utánna jajdult a vidék szele,
S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is,
És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”
Forrás: Arcanum
Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?
„Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly nagyok.”
Tán dús valál és kincsedet
Elvette ádáz végzeted,
S most ínség szomorít?
„Dús voltam s dúsnak lenni jó,
S ínségem most oly szívható;
De ez nem tántorít.”
Két név előtted szent talán;
A hű barát és hű leány,
És ők elhagytanak?
„Pártos barátság, szerelem
Földön legkínzóbb gyötrelem:
Ők híven haltanak.”
Kihaltak ők? tán gyermeked,
Szép hölgyed, minden örömed
Emésztő sírba szállt?
„Mind sírban, amit szereték,
De a szív mély s nagy menedék,
Elnyögte a halált.”
Te tűrsz, bár kínod súlya nagy:
Tán a becsület rabja vagy,
S neved gyalázva volt?
„Gyalázva minden címerem;
De azt hazámért szenvedem,
S ez rajtam drága folt.”
Hah, számkivetve vagy tehát,
S melyért vérzettél, ten hazád
Sujt kérlelhetlenűl?
„A száműzöttnek honja van,
S bár szenved ő s boldogtalan,
A nemzet él s derűl.
A nemzet, melyhez tartozám,
Kiirtva, s vérbe fúlt hazám
Többé fel nem virúl:
Engem millióknak veszte nyom,
Egy nép halálát hordozom
Keblemben ostorúl.”
Forrás: Arcanum
Zár-lakot óhajtál? a lány szive zár-lak; apácák
Benne az érzelmek s szűz fejedelmök erény.
Ódd e szent sereget, s rejtsd hűn kebeledbe, míg eljő,
Akinek oltárát tisztelik, – a szerelem.
Forrás: Versek mindenkinek
Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
1841. január 10. előtt
Forrás: Szívzuhogás
Szerelmedért
feldúlnám eszemet
és annak minden gondolatját,
s képzelmim édes tartományát;
eltépném lelkemet
szerelmedért.
Szerelmedért
fa lennék bérc fején,
felölteném zöld lombozatját,
eltűrném villám s vész haragját,
s meghalnék minden év telén
szerelmedért.
Szerelmedért
lennék bérc-nyomta kő,
ott égnék földalatti lánggal,
kihalhatatlan fájdalommal,
és némán szenvedő,
szerelmedért.
Szerelmedért
eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
dicsőbb erénnyel ékesítném,
s örömmel nyújtanám neked
szerelmedért!
1843. március előtt
Forrás: Szívzuhogás
